Az előző alkalommal említetthez hasonló súlyos dependenciák válsághelyzeteiből csak igen erős eltökéltséggel és kitartással lehet kijutni. Az eltökéltség és kitartás, (s ezek önbecslést adó tudata) mint alapérték mindenképpen külön is említendő a válsághelyzetekkel szembeszegezhető önvédelmi mechanizmusok sorában. Nagyon nehéz és tartós válsághelyzetek leküzdése esetében majdnem mindig jelen vannak az egyén ezen tulajdonságai is, s vannak olyan esetek, amikor az eredmény szinte csak ezekhez köthető. Egyik adatközlőnk diplomás asszony, akinek a férjét a szülei sosem fogadták el, mert a férjnek nincsen még érettségije sem. A szülők kitagadták a lányukat, s ezt ő csak azzal a tudattal bírta elviselni, hogy az idő őt fogja igazolni. Több mint tíz év után, amikor megszületett három gyerek, és kétségbevonhatatlanná vált, hogy a pár kapcsolata stabil és jó házasság, (a testvére házassága pedig, amit a szülők örömmel támogattak, felbomlott), akkor a szülők is belátták, hogy értelmetlen az elutasítás, és végül normalizálódott a viszony közöttük. Az asszony számára ez kitartásának és eltökéltségének bizonyítékát jelentette. Több háborús történet szól az asszonyok családfenntartó kitartásáról. A család évekig nélkülözi a fronton, fogságban lévő férfit, a feleség nappal dolgozik, este ellátja a háztartást, a gyerekeket és éjszaka varr, hogy kiegészítő jövedelemhez jusson: ez az évekig kitartó, eltökélt szívósság segít az egész családnak túlélni a válságos időszakot. A lelki alap ehhez a fent említett “tovább kell élni” parancs, amelyet támogathat a közösség segítsége, a hagyományokból meríthető tapasztalatok, a felnevelő család biztonsága, és az elsajátított alapértékek, a “valaki védelmez” bennünket hite, vagy az önerőbe vetett hit, az alkati optimizmus; de miként a kitartás, a szívósság nem alakul ki az emberben az említett támasztékok legalább egyike vagy másika nélkül, akként e támasztékok is csak akkor segítenek át a tartósabb válsághelyzeteken, ha az egyén a kitartás, a szívósság képességével is rendelkezik.

D. N.:
“Apám eltűnt a háborúban, de hazavártuk, az egész életünk azzal telt el, hogy vártuk őt, ha kaptam egy szép ruhát, hogy majd abban megyek én őt várni az állomásra. Csak vártuk-vártuk, de ő nem jött. A pénzt anyámnak kellett megkeresni, olyan munkát vállalt, hogy ne kelljen otthonról eljárni, hogy ne legyünk egyedül, mindig megtalálta a módját. Éjszaka font, nappal ellátott bennünket, sok évig ment ez így”.

B. L. :
“A rehabilitáció hónapokig tartott. Tolókocsival vittek ide-oda, így például az úszómedencébe, ahol három tört végtagommal elkezdtem a vízben járni, mozogni; hetek, hónapok gyakorlásai után a vízben végzett mozgás lehetővé tette, hogy mankóval egy-két lépést tegyek. A baleseti sebész professzor meglátogatott és érdeklődött a lábam felől. Én pedig hencegős voltam, mondtam, hogy mutatok valamit. Áttettem magam a tolószékbe, majd három lépést mentem mankóval. Az összes orvos csodálkozva nézte ezt, mert addig ez nem volt elképzelhető. Amikor azt mondták, hogy haldokló vagyok, én nyitott szemmel válaszoltam, hogy szó sincs róla. Tulajdonképpen legyőzhetetlennek éreztem magam”.