A modern kor emberének számtalan nehézséggel kell szembenéznie élete során. Már nem csak azzal kell törődnie, hogy fenntartsa magát és a családját, végezze a munkáját és próbáljon boldog életet élni, hanem azzal is, hogy mindeközben óvja azt a világot, ami megadatott neki, hiszen a mai technológia már iszonyú pusztításra és szennyezésre képes, ráadásul az esetek többségében nem azonnali, hanem időben késleltetett következményekkel kell számolni. Azzal a tudattal kell (vagy legalábbis kellene) mindennapi tevékenységeinket végezni, hogy számos mutató tekintetében meghaladtunk a Föld teherbíró képességét, ami beláthatatlan következményeket jelent, egyúttal pedig a gondok lassanként lokálisból globálissá (is) váltak. Boda Zsolt szavai talán jól érzékeltetik a kialakult helyzet jelentőségét:

„… a „teli” világban azonban már viszonylag egyszerű tevékenységek is messze ható vagy akár globális hatással járhatnak. A savas esők vagy az éghajlatváltozás létrejöttében például a fosszilis tüzelőanyagok elégetése játszik szerepet, sőt az utóbbihoz a rizstermesztés során felszabaduló metángáz is hozzájárul. Tulajdonképpen ma olyan helyzetben élünk, hogy egy kályha begyújtása, vagy egy vietnami földműves ténykedése is hozzájárul a globális klímaváltozáshoz…”. (Boda, 2005.)

A globalizáció következtében a társadalomnak újra kell fogalmaznia viszonyát a térhez, az időhöz, a kultúrához és a felelősséghez, ez pedig gyakran mély bizalmatlanságot és bizonytalanságot vált ki az emberekből.

A környezettel kapcsolatos problémák a globális nehézségek alaptípusaihoz tartoznak, hiszen a levegő, az óceánok, a tengerek és más vizek szennyezettsége, ahogy az erdőirtás is, közös ügyünk. Az idők során sokan sokféle megoldási alternatívát vetettek fel, ám a legtöbb javaslat közös pontja az volt, hogy a jelenlegi intézményi keretek nem megfelelőek ilyen típusú akadályok legyőzéséhez. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy globális problémához globális megoldás kell.

A kezdetek
Az emberi környezet megóvásával foglalkozó világméretű program kidolgozására tett első kísérlet az ENSZ környezeti világkonferenciája volt, amelyre 1972-ben Stockholmban került sor. A konferencián résztvevők nyilatkozatot fogadtak el a környezetvédelem alapelveiről és a hozzá kapcsolódó nemzetközi feladatokról. Az együttműködés irányítására, a nemzetközi erőfeszítések összehangolására létrehozták az ENSZ Környezeti Programját (UNEP). A Stockholmi Nyilatkozatban először jelentek meg fontos ökopolitikai alapelvek, melyekről a későbbiekben még lesz szó. A nyilatkozatban a kormányok kötelezettséget vállaltak, hogy megóvják és jobbá teszik az emberi környezetet a mai és a jövő nemzedékek számára. Innentől kezdve számos konferenciát és csúcstalálkozót szerveztek és szerveznek mind a mai napig, ám jelentős gyakorlati eredményeket nem igazán, vagy csak nagyon nehezen és lassan sikerül(t) elérni.

Ökopolitikai alapelvek
Lássuk, milyen alapvető jogok és elvek kapcsolódnak az ökopolitikához. (Boda, 2004. 133-138. o.)
   1. A megfelelő minőségű környezethez való jog[1]
   2. Közösségi részvétel elve
   3. A környezetvédelem az emberiség közös ügye
   4. Az élet minden megnyilvánulási formájának tisztelete
   5. A fenntartható fejlődés elve és a nemzedékek közötti igazságosság gondolata
   6. A fejlődéshez való jog
   7. A megelőzés elve
   8. A szennyező fizet elve
   9. Az elővigyázatosság elve

Részletes magyarázatra jelen keretek között nincs lehetőség, de egy problémára mindenképpen felhívnám a figyelmet. A fejlődéshez való jog mindenkit ugyanúgy megillet, de mit is jelent a fejlődés? És mekkora mértékben van hozzá joga bárkinek? Ez szorosan összekapcsolódik az ökopolitikában „Észak-Dél problematikaként” ismert jelenséggel, amely a fejlett és a fejlődő országok közötti ellentétre utal annak kapcsán, hogy milyen mértékben járultak hozzá a környezeti problémák kialakulásához, illetve milyen a jelenlegi környezettel kapcsolatos szabályozásuk. Egyelőre úgy tűnik, hogy a fenntarthatóság csak másodlagos szempont az üzleti mögött, így ez az egyik feloldhatatlan ellentét a globális ökopolitikában.

De más nehézségekkel is szembe kell nézni, mint például az új szereplők megjelenése. Már nem csak államok vannak jelen a nemzetközi színtéren, hanem vállalatok, vagy akár egyének is. Ez a transznacionalizálódás következménye, és az új résztvevők természetesen újfajta szabályozási rendszert igényelnek, hiszen más „lépéslehetőségekkel” rendelkeznek. További akadály a kollektív cselekvés problémája, amelyet Mancur Olson írt le részletesen. Lényege, hogy a közös cselekvés során az egyén hozzájárulása a sikerhez csekély és cselekvésének eredményéből is csak egy kis részt kap, viszont kis részt mindenki kap, vagyis legjobb megoldás az egyén számára a potyautas stratégia[2] . A kollektív cselekvés problémája a közjavak előteremtése során jelenik meg, márpedig a környezeti javak szinte kivétel nélkül ebbe a kategóriába tartoznak. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy a tiszta levegő mindenkié, de majd más (és mindig „más”) csökkenti a szennyezése mértékét, hiszen akkor majd „nekünk” is jó lesz. Persze megfelelő szabályozással elérhető, hogy minimálisra csökkentsük a potyautasok számát. Ennek egyik lehetséges formája a globális kormányzás.

A globális kormányzás lokális erővel
Egy világállam kialakulására egyelőre elég kis esélyt látnak a kutatók. Boda Zsolt például úgy véli, hogy csak egy globális katasztrófa vezethet odáig, hogy demokratikus vagy éppen erőszakos úton egy az egész világra kiterjedő, egységes politikai uralom jöjjön létre. Bizonyos értelemben most is megvalósíthatónak tűnik az a megoldási alternatíva, hogy az egyes nemzetközi szervezeteket megerősítik, illetve lehetővé teszik számukra a szankcionálást (sőt később akár független hatóságokként irányítási szerepet is kaphatnának). Csakhogy itt nyilvánvalóan számolni kell bizonyos érdekek összeütközésével, ami megnehezíti a végrehajtást. További lehetőség még az „állam nélküli jog” koncepciójának bevezetése, amiben az államoktól független, azok felett álló bíróságok döntenének a követendő irányelvekről. Ez csak néhány példa a létező elképzelések közül, mindazonáltal látnunk kell, hogy a kivitelezés időigényes és összetett vállalkozás lenne, bármelyik utat is választjuk[3].

Ha nem a globális kormányzási alternatívákban gondolkodunk, újabb lehetőséget jelenthet a lokális kisközösségek megerősítése, mivel „…a hagyományos közösségek valóságos tárházát nyújtják a helyi erőforrásokkal való megfelelő gazdálkodás normáinak, intézményeinek és technikáinak”[Boda, 2004. 222. o.]. Napjainkban egyre több és egyre sikeresebb helyi kezdeményezésnek lehetünk tanúi, így a jövő egyik nagy kihívása az lehet, hogy hogyan tudjuk sikeresen életre hívni a lokális egységeket, illetve megteremteni számukra a megfelelő gazdasági körülményeket.

Kimondhatjuk, hogy manapság a környezeti közjavak válságának korszakát éljük. A megoldást meglelni sosem egyszerű feladat, de az idő sürget, ezért törekednünk kell arra, hogy a közös problémákra közös erővel találjunk olyan kiutat, amely mindenki számára elfogadható.

[1] Ez a jog például a stockholmi ENSZ konferencián fogalmazódott meg először.
[2] Vagyis az, hogy nem járul hozzá a cselekvéshez, viszont részesedik az eredményből.
[3] Csak egy érdekesség, hogy a pápa is felvetette már a globális kormányzás gondolatát. XVI. Benedek az ENSZ átalakítását és megerősítését tartja járható útnak. Forrás: HVG

Források:
1. Boda Zsolt (2004): Globális ökopolitika. Helikon. Budapest. 2004. ISBN: 963-208-886-7
2. Boda Zsolt (2005): A környezeti közjavak válsága és a globális kormányzás kihívásai. Politikatudományi Szemle. 2005/2. 5-20. o.