Azt hangsúlyozván, hogy az egyénnek több féle önvédelmi mechanizmusra is szüksége van, ha úrrá akar lenni a válsághelyzeteken, említést kell tennünk a különböző időstratégiák szerepéről is. Az interjúkból az is kitűnik, hogy más-más szerepben, de szükség van mind a jelen-orientációra, mind a középtávú jövő-orientációra, mind pedig a hosszú távú jövő-orientációra. A jelen-orientáció azt jelenti, hogy a válsághelyzetekben is sokat segít, ha az embernek napi céljai vannak. Ennek egyik összetevője a “carpe diem” – erre többen hivatkoznak is — megtalálni az életben a napi örömöket (vagyis nem csak általában fontos az élet pozitív oldalára fordított figyelem, mint erről fentebb volt szó, hanem fontos az is, hogy az örömök minden nap – minden jelenben -- jelen legyenek). A másik fontos összetevő pedig az, hogy “minden napnak legyen meg a maga célja” – több interjúból is kiderül, hogy kisiparosoknál-mesterembereknél, kiskereskedőknél-kisvállalkozóknál meg paraszti gazdaságokban is hozzá tartozott a nap rendjéhez, hogy esténként a család megbeszélte a következő nap feladatait; ezek az aktuális teendőkre lebontott célok értelmessé tették a nap strukturálását. Válsághelyzetben is az örömképesség mellett a másik, legalább annyira fontos fogódzó az értelemadás: a válsághelyzetek nagy részében éppen az az egyik legsúlyosbítóbb (az ember integritását romboló) tényező, hogy az ember a dolgok értelmének, illetve az értelmes cselekvésnek lehetőségét veszíti el. Számos interjúalanyunk számolt be arról, (lásd fentebb is) hogy valamely családtagjának halála után a napi teendőknek, (olykor lehet mondani, a kényszerűen ellátandó napi teendőknek), milyen szerepük volt a túlélésben. (Sőt, közvetlenül a haláleset után magával a temetéssel-torral kapcsolatos teendők is ily módon segítenek a tragédia elviselésében). S ugyanezt, a napi teendők megtartó erejének példáit sorolják börtön-, láger-, kitelepítés-viselt adatközlőink is.

A középtávra-orientált stratégia egyik előnye a “rossz” időbeli behatárolása: több interjúban is említik, hogy sokkal jobban ki lehetett bírni például azokat a nehézségeket, (akár még nagyobb szenvedéseket is), amikor tudni lehetett, hogy mikor érnek véget, mint például a bizonytalan végű internálást. (Valaki aki börtönben is volt, meg ki is telepítették, azt mondja, hogy számára a börtön volt a könnyebb, mert ott nagyjából biztosan lehetett tudni, hogy mikor jár le a büntetés. Más arról beszél, hogy a centi-vágás mennyit segített neki a katonaság nehéz napjainak elviselésében). Ennek az idő-stratégiának másik előnye, hogy a középtávú célok biztosítják, hogy az élet ne csak napról-napra élést jelentsen. (Valaki például azt meséli, hogy nagyon nehéz körülményei között az a cél adott neki erőt, hogy ezekkel az áldozatokkal elősegítheti, hogy a férje megszerezze a diplomáját; másik interjúalanyunk arról számol be, hogy megtudván, hogy rákos beteg, az, hogy még meg akarja érni a gyereke esküvőjét, középtávú célt, s ezáltal erőforrást jelentett a számára: hosszú távra nem mert tervezni, mert az orvosok rövides halált jósoltak neki, de a középtáv beláthatónak tűnt, s ezzel nem csak hogy megérte az esküvőt, de azóta újabb középtávú célokat tűz ki magának.)

És segítenek a hosszú távú célok is: egy orvos például, akit kitelepítettek, s ott több évig nem gyakorolhatta a hivatását sem, arról beszél, hogy még ebben a helyzetben is milyen erőt adott neki az az elszántság, hogy neki hosszú távon vissza kell kerülnie a pályára[24]. Végül egy, a betegségét leküzdő alkoholista történetében mind a három célfajta megrendítően benne van. Mint az interjúból kiderül, az egész élete arra csupaszodott le, hogy meglegyen a napi italadagja. Amikor megpróbált leszokni az ivásról, iszonyú elvonási tüneteket élt át. Az elvonási tünetek jelentkezésekor a jelen-orientált stratégiát választotta: azt mondta magának, hogy csak a mai napot bírja ki alkohol nélkül, és akkor, ha ilyen rossz lesz, másnap majd iszik, és minden nap ezt mondván el tudta viselni, túl tudta élni az egyes napokat; a középtávú célt az adta meg, hogy kiderült, gyereke lesz: akkor egy fogadalmat tett, hogy a gyerek megszületéséig ki kell bírnia, hogy ne egy alkoholista apa várja; és amikor a gyerek megszületett, ez már hosszú távú célt is adott a számára.

Az értelmező szavaknál talán jobban megvilágítja a válsághelyzet mélységét, és az abból ez esetben kivezetni képes technikák lényegét maga az L. J. –vel készült interjú:

“Én agyvérzéssel születtem, tíznapos koromban agyvérzést kaptam, úgy adtak ki félévesen a kórházból, hogy kereszteljék meg a gyereket, aztán el lehet temetni. Volt egy öreglány a házban, aki házi recept szerint készített fürdőket, s anyám ezekben fürdetett hat óránként. Ez végül bejött, három hónapos házi kezelés után megszűnt a bénulás – le volt bénulva a bal oldalam, bal kezem, bal lábam. Na most, amikor anyám rákos lett, én nem tudtam megoldani ezt a problémát. Ez okozott egy olyan konfliktust bennem, hogy őáltala én életben maradtam, én viszont nem tudtam megoldani. Ez mind a mai napig bennem van. A piálásra bent a seregben szoktam rá. Aztán észrevétlenül többet és többet ittam. Anyám az utolsó pillanatig bele tudott ebbe szólni, volt, amikor indulatosan, volt, amikor racionális érveléssel próbálta hellyel-közel lokalizálni ezt a már az ő életében is viszonylag mértéktelen alkoholizálást. /…/ Aztán amikor meghalt, akkor kezdtem nagyon-nagyon sokat inni, ez annak is köszönhető, hogy örököltem nem csekély vagyont utána, ami lehetővé tette, hogy ne dolgozzak. Onnantól kezdve pofon egyszerű volt. Reggel 9-10 órakor felkeltem, irány a kocsma. Ott délig-egyig megittam a magamét, ez alkalmanként akár egy liter unikumot is jelentett, megfelelő mennyiségű sörrel lekísérve, majd megérkeztem, hazamentem, evés után lefeküdtem aludni. Délután hatig-hétig újra a kocsmában voltam vacsoráig. Akkor otthon kajáltam, néztem egy kis tévét, majd kilenc óra tájban újra a kocsmában voltam, egész éjszakáig. /…/ Anyám halála után fél évvel költöztem össze a jelenlegi élettársammal, ami tulajdonképpen egy abszolút perspektívátlan kapcsolat volt. Ő akkor egyetemre járt, én meg a kocsmában ültem egész nap. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezt ki fogja bírni. Viszont tőlem elfért, én befogadtam, mert menekült otthonról, aztán ez lett belőle. /…/ Ráadásul az egyetemet is abba kellett hagynia, hiszen nem volt, aki támogassa. A szülei abszolút nem szponzorálták, én meg azért nem, mert úgy voltam vele, hogy nem fogom másnak kitaníttatni. /…/ Engem úgy istenigazából nem zavart az alkoholizmusom, én nem vártam senkitől, hogy mentsen meg. Valahogy tisztában voltam vele, hogy ez úgysem fog működni, amíg én nem akarom magam megmenteni, addig minden rábeszélés, segítség hiábavaló. Akkor is és most is úgy éreztem, hogy ez a dolog csak rajtam múlik, külső hatások nem oldhatnak meg ilyen problémát. /…/ Volt egy srác, aki szesztestvér is volt, neki az egyik nagybátyja a Róbert Károly kórházban dolgozott ilyen területen. Ő azon a szinten próbált segíteni, hogy mondogatta, hogy menjünk be, próbáljuk meg az elvonást, mégiscsak egy szakma… Szóval nyújtotta a kezét, úgymond, de én nem fogadtam el. Ez az egy volt, aminek talán értelme is lett volna. Amikor többen csak úgy mondták, hogy ne igyak annyit, az olyan volt, mint a halottnak a csók. /…/ Eléggé határozott voltam ahhoz, hogy ha ezt a kérdést feszegették, akkor mindig emberre szabottan tudtam válaszolni, amiből az illető tudta, hogy számára ez a téma tabu, és még lehet, hogy el is küldöm a picsába, ha nagyon okoskodik. /…/ Itt a környéken én már meglehetősen jegyzett alkoholista voltam. Az a hír járta rólam, hogy aki ennyit meg bír inni, annak valami trükkje van, vagy hazudik, mert az, hogy még életben van, az maga a csoda. Természetesen a kísérőjelenségek, elvonási tünetek, -- a kézremegés, koordinációs gondok, vércukorszint-ingadozás – rendszeresen jelentkeztek, de ezeket tudtam alkohollal kezelni. /…/ Mikor már éreztem, hogy nagy baj van, sok időt töltöttem gondolkodva, hogy hogyan tudnék megszabadulni ettől az állapottól. Depressziósabb időszakaimban, amikor a szűkebb környezetemnek is érezhetően a terhére voltam, akkor azt láttam megoldásnak, hogy hazavágom magam, s akkor a környezetem is megszabadul egy problémától. A másik variáció az volt, hogy leszokni az alkoholról, de hogyan? Voltak elvetélt próbálkozásaim, egy hétig, egy hónapig próbáltam nem inni, vagy csak sört ittam, töményet nem, de aztán mindig történt valami, ért valami stressz, akkor a legjobb terápia az volt, hogy magamhoz szorítottam egy liter unikumot, megfelelő mennyiségű sörrel és mindjárt nem voltam olyan stresszes. És mondanom sem kell, ilyenkor minden folytatódott úgy, mint régen. /…/ Az élettársam valami eszméletlen módon toleráns volt, eszméletlenül tolerálta az alkoholizmusomat. Nem adott hangot a véleményének, ha én akartam valamiről beszélni, beszéltünk róla, ha nem akartam, akkor nem. A lelkiismeret-furdalásom anyám halála miatt napirenden volt, éjjel hazamentem, ettem valamit, s ha még nem voltam olyan részeg, hogy elessek és elaludjak, akkor szegénykémnek végig kellett hallgatnia ezeket a dolgokat. /…/ Legfeljebb amikor a depresszió elöntött, akkor mondta, hogy minek iszom, ha csak még rosszabb lesz tőle. /…/ Nekem apám világ életében rendesen ivott. Anyám ezt nem nagyon tolerálta, nap mint nap konfliktust okozott nála, hol kisebbet, hol nagyobbat. Hogy ez hatott-e rám, erre sokat gondoltam. Sőt, ez egy jó felmentés volt számomra, hogy ugye az alkoholizmus genetikai úton öröklődik, meg a tanult példa meghatározó, satöbbi. Hogy én egy nagyon jó ember vagyok, de nem lehet mit tenni, ez a sors. Volt egy ilyen, de azért nem vettem én ezt olyan komolyan. /…/ Az asszony dolgozott, a háztartást többnyire ő finanszírozta, én ilyenekre csak ritkán adtam pénzt. Az italra valót többnyire előteremtettem, de volt olyan időszak is, hogy sokszor részegen taxival mentem az ő munkahelyére, elvettem a nála lévő pénzt, hogy a számláimat rendezhessem. Sosem tette szóvá, hogy ez nagyon aljas dolog, pedig én szóvá tettem volna. /…/ Az egy nagy választóvonal volt, amikor egy nőgyógyászati probléma miatt be kellett feküdnie a kórházba és kiderült, hogy nem lehet gyereke. Akkor borzasztóan megsajnáltam, milyen szar lehet egy nőnek huszonegy éves korában szembenézni azzal, hogy meddő, és azt amire született, saját hibáján kívül képtelen teljesíteni. És akkor gondoltam először arra, hogy ezt a problémát megoldjuk, márpedig úgy oldjuk meg, hogy egy gyereket valahogyan összehozunk. Ha viszont van egy gyerek, akkor az lehet, hogy elég visszatartó tényező lenne, és meg tudnám állni az ivást. Akkor voltak az ilyen elvetélt próbálkozásaim, hogy volt, hogy egy-két hétig nem ittam. Na és egy ilyen periódusban meg is fogant az első gyerekem. Amikor terhes lett az asszony, mindenki nagyon örült, örültünk, hogy mégis téves a diagnózis, és én örültem annak is, hogy ő nagyon boldog volt. Meg valahol láttam azt, hogy na, talán majd most. Mert akkor ne tudd meg, nagyon kétségbeesve keresgéltem az utakat, a megoldásokat. Hogy mi lehet az, hogyan lehetne leszokni erről a piáról. Na és akkor megfogadtam, hogy ahogy megszületik a gyerek, előtte való nap még berúgok, mint máskor, de utána egy kortyot sem! Ez végül így is történt. A gyerekem megszületése napján ki sem jöttem a lakásból, iszonyúak voltak az elvonási tünetek, de a lakást nem mertem elhagyni. Röviden csak annyit mondok, hogy két hét alatt sikerült elég rendesen megőszülnöm, ahogy most látsz. Két hét után már teljesen idegbeteg voltam, meg a fizikai következményeitől is féltem, ezért elmentem az orvoshoz, hogy írjon fel nyugtatókat. Ez segített valamit, de az első fél év ettől függetlenül rettenetes volt. Csak úgy sikerült kibírni, ilyen önámítással – de ámítottam én már előtte magam eleget – hogy ha holnap is ilyen rossz lesz, akkor holnap már Isten bizony inni fogok. Aztán ezt mondtam holnap is, holnapután is, és ahogy telt az idő, egyre kevésbé volt kellemetlen. Dolgozni mondjuk nem igazán tudtam abban az időben. Az élettársam nagyon boldog volt, hitt benne, hogy tényleg végre normális keretek közé kerül az életünk. Örült a gyereknek, örült nekem. Akikkel együtt ittam nap mint nap, azok eleinte csodálkoztak, az első hetekben csak legyintgettek, várták, hogy mikor emelem fel újra a poharat. De mikor látták, hogy nem viccelek, hogy sikerül, akkor követőim is akadtak, nem is kevesen. A szűkebb környezetemből három emberről is tudok, akik legalább megpróbálták, sajnos nem sikerült nekik. Meggyőződésem, hogy kívülálló ebben nem tud segíteni. Ha akarod és megvan hozzá a megfelelő motivációd, akkor esélyed van, ez a kettő együtt működteti a dolgot. Nekem megvolt ez a kettő. /…/ És iszonyú erőt ad, hogy saját magamtól képes voltam a teljes leszokásra, nagyképűség nélkül állítom, hogy semmitől sem félek az életben, az életem hátralévő részében. Nem jöhet olyan probléma, ami térdre kényszerít. Ha nem jön a gyerek, akkor ma már valószínűleg nem élek. Ő volt a fő motiváció. Akkor nem tűnt fel, de ma már az asszonynak is mérhetetlenül hálás vagyok, hogy mindezt kibírta mellettem. Ami még erőt adott, hogy a szűkebb környezetemben megpróbálták egy páran. Hogy úgy érezhettem, nem csak magam miatt nem iszom, hanem másoknak is példát tudok mutatni.” (Készítette: Hajnal László Endre)

------------------------------
[24]A hosszú távú cél-fenntartáshoz többnyire határozott (és optimisztikus) jövőkép (hogy kissé patetikusan fejezzük ki magunkat: a lélek egy részének a jövőbe emigrálása) is szükséges: a sikert hosszan nélkülöző tudósok, művészek így biztatják magukat azzal, hogy a jövő majd őket igazolja.

Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes