Sokan hisznek még abban, hogy a globális kapitalizmus kisebb kiigazításai elegendők a gondok megoldásához. Nem maga az emberi faj van veszélyben, hanem a jelenlegi civilizációs berendezkedés – jelentette ki az MNO-nak Takács-Sánta András. Az ökológus szerint az emberi viselkedés megváltoztatható. Az egyén komoly kényszerek alatt áll, ám a valódi megoldás mégis csak alulról jöhet. Tettünk föl kérdést arról is, hogy vajon eljön-e a világvége.
– Egy 2007-es, klímaváltozással foglalkozó ENSZ-jelentés hatalmas áradásokat, hőhullámokat jelzett előre, s szó mi szó, ha szétnézünk a világban, az a képzetünk támad, hogy a vészjósló víziók életre kelnek. Valóra válik a „katasztrófajelentés” minden betűje? Vannak még sötétebb forgatókönyvek is, amelyek a világvégét várják.
– Az említett 2007-es jelentés az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) anyaga. Ez nem katasztrófajelentés, hanem az éghajlatváltozással kapcsolatos tudásunk, sok tudományterület eredményeinek szintézise. Több ezer ember vesz részt egy ilyen jelentés elkészítésében, s nemcsak kutatók (bár főként ők), hanem például államok képviselői is. Az tény, hogy vannak ennek az anyagnak nagyon ijesztő előrejelzései. Ám az is igaz: néha előfordult, hogy túlzások kerültek a jelentésbe, és egy-két ilyen esetet a média nagyon felfújt. Másfelől viszont olykor azért kapott kritikát a testület, mert mellőzött olyan kutatási eredményeket, amelyek valamilyen extrém változást prognosztizáltak – például a világóceán szintjének emelkedése kapcsán.
– Sokan dobálóznak a „világvége” kifejezéssel. Klímaváltozás szempontjából értelmezhető ez? Előállhat néhány száz éves időtartam alatt egy olyan időjárási, környezeti változás, amelynek szélsőségessége akár az emberi létet is komolyan veszélyeztetheti?
– Több száz éves időléptékben talán lehetséges egy ilyen együttállás. Ám nagyon valószínűtlen, hogy az emberi élet teljesen megszűnne a klímaváltozás miatt, bár a népességszám drasztikus csökkenése sajnos reális forgatókönyv. Ami komoly veszélyben van, az nem az emberi faj maga, hanem a jelenlegi civilizációs berendezkedés. Az a komplex ipari civilizáció, amely persze a problémának is a fő okozója. A világvégejóslatokkal kapcsolatban pedig annyit: jelenlegi tudásunk szerint az éghajlatváltozás döntően az emberiségen múlik. Természetes okok is közrejátszanak, ám jó eséllyel ez a kisebb része a problémának. A Napból érkező energia mennyisége is nőtt az utóbbi néhány évszázadban. Ám ami a nagyobb rész – és ebben ma már szinte minden kutató egyetért –, az az üvegházhatású gázok emberi eredetű kibocsátásának növekedése és az üvegházhatás ebből fakadó erősödése. Más módon is befolyásoljuk az éghajlatot, de a melegedéshez leginkább ez járul hozzá. Ez azt is jelenti, hogy a „világvége” valójában főként rajtunk múlik. A legfontosabb kérdés, hogy vajon képesek leszünk-e a gyors társadalmi változásra. Jelenleg a fosszilis energiaforrásokon – kőolaj, földgáz, kőszén – alapszik a világgazdaság, ezek adják a világ teljes energiafelhasználásának több mint nyolcvan százalékát. S ezek égetése okozza – nem kizárólag, de elsősorban – az éghajlatváltozást is. Ha ezek használatát vissza tudjuk fogni, és átállunk megújuló energiaforrásokra, továbbá ezzel egyidejűleg csökkentjük az energiafelhasználásunk mértékét is, akkor elkerüljük a „világvégét”.
– Említette, hogy a klímaváltozás a tengerszint emelkedését hozza. Bizonyos övezetekben pedig éppen a szárazság lesz az, ami gondot okoz. Ha az úgynevezett klímamenekültek megindulnak ezekről a veszélyeztetett területekről északra, ez hogyan érintheti például Európát? S mekkora az az embertömeg, amivel számolni kell?
– Hogy hány emberről lesz szó, az teljesen megjósolhatatlan. Nagyon sok mindenen múlik ez, s hatalmasak a bizonytalanságok általában az előrejelzésekben, illetve konkrétan a tengervízszint 21. századi emelkedését illetően is. Komoly modellek a 15-20 centimétertől elmennek egészen a másfél méterig. És ez egyáltalán nem mindegy: előbbi néhány alacsonyabban fekvő területet kivéve viszonylag jól tolerálható érték, ellenben egy másfél méteres emelkedés azt jelentené, hogy több száz millió embernek kellene lakóhelyet változtatnia. Ez egy olyan brutális mértékű népvándorlás volna nagyon rövid idő alatt, ami biztos, hogy előzmény nélküli az emberi történelemben.
– Mindez rendkívül súlyos konfliktusokkal járna.
– A közelmúlt történelmében is vannak arra példák – sőt, manapság is zajlanak ilyen folyamatok –, hogy ha rövid idő alatt sok ember vándorol egyik helyről a másikra, az a befogadó országban (így akár hazánkban is) biztosan valamilyen társadalmi feszültséghez vezet. Szélsőséges esetben akár erőszakos konfliktusokba is torkollhat a helyzet. Sajnos ez jelen esetben is lehetséges forgatókönyv, amit azonban mindenképp el kellene kerülnünk.
– Ne feledkezzünk meg Magyarországról sem. Nem is kell nagyon messzire visszamenni az időben: korábban elképzelhetetlen időjárási szélsőségek sújtják az országot. Klímaveszélyeztetettség szempontjából milyen pozíciót foglalunk el?
– Nem tartozunk a legveszélyeztetettebb helyek közé a világon, ám nem is nyugodhatunk meg. Leginkább a fokozódó aszály jelenthet gondot hazánkban: a Kárpát-medencére vonatkozó klímamodellek többsége a csapadékmennyiség további csökkenését jósolja. Továbbá a lehulló csapadék időbeli eloszlása jó eséllyel szélsőségesebb lesz, és gyakrabban számíthatunk pusztító viharokra is. Vagyis önbecsapás olyasmiket mondani – ahogy azt például nem is olyan régen egyik vezető politikusunk tette –, hogy Magyarország nyertese lesz a klímaváltozásnak. Sajnos szó sincs erről. Azért kellene közösen tennünk, hogy minél kevesebbet veszítsünk.
– Az Egyesült Államok és Kína szén-dioxid-kibocsátása a legnagyobb, sok ezer millió tonnáról van szó. Kína jön fölfelé évi tíz százalék körüli GDP-növekedéssel, az USA pedig nagyon nem szeretne lemaradni ebben a versenyben. Az ilyen mértékben szennyező országokat hogyan lehetne rávenni egy környezetbarát alternatíva követésére? Kőkemény gazdasági érdekekről van szó, amelyek azonnal érvényesülnek, míg a társadalmi-környezeti és biológiai hasznok adott esetben csak sok évtized múlva érzékelhetők.
– Itt, Európában nagyon gyakori szokás: ahelyett, hogy magunkba néznénk, és a saját hatalmas üvegházgáz-kibocsátásunkra figyelnénk, keressük a bűnbakokat magunkon kívül. Ezzel nem azt mondom, hogy nem az USA lenne a főbűnös az éghajlatváltozásban. Ám ez egyáltalán nem ad felmentést Európának. Nagyon gyakori ez a beállítás a médiában is: az Európai Unió a jó fiú, míg az Egyesült Államok a rossz fiú a klímaváltozás elleni küzdelemben. Nem így van. Európa a kicsit jobb fiú a két rossz közül. Kínára még kevesebb okunk van ujjal mutogatni. Az igaz, hogy összességében a legnagyobb kibocsátó, de ha egy főre vetítjük a kínai üvegházgáz-kibocsátást, akkor jóval alatta marad mind az európai, mind az USA-szintnek. A fogyasztói társadalom hiába tör utat magának Kínában, anyagi értelemben még mindig jóval kisebb bőségben élnek ott, mint akár mi magunk is. Nagyon fontos, hogy a saját házunk környékén nézzünk először körül, mielőtt máshol keresnénk a bűnbakokat.
– Elhangzott egy kulcsfogalom, a fogyasztói társadalom. Ez egy olyan törekvést is jelenthet az egyén szintjén, hogy az a lehető legjobban szeretné élni az életét, ennek függvényében fogyaszt, vásárol. S éppen ez a viselkedés tartja életben az ezeket az igényeket kiszolgáló háttérgazdaságot is. A modern ember miért is mondana le a kényelméről, s főleg: kit érdekel, hogy mi lesz itt ötven év múlva?
– Ezt inkább úgy érdemes megfogalmazni, hogy nem érdekli az embereket, mi lesz a gyermekeikkel, unokáikkal. Ha ilyen a hozzáállás, akkor természetesen a világ elveszett. Ám reményre ad okot, hogy környezetpszichológiai kutatások szerint igen sokan vannak, akiket nem jellemez ez a rövidlátás. És lehetnek még többen: az emberi gondolkodásmód változtatható ezen a téren is. Ugyanakkor nem is biztos, hogy öt évtizeddel kell számolni a jelenlegi trendek mellett. Ha a folyamatok a jelenlegi mederben folynak tovább, még mi magunk is megélhetünk súlyos katasztrófákat, akár a klímaváltozás terén is.
– A „sok kicsi sokra megy” jegyében: az egyénnek milyen szerepe és lehetősége van?
– Mindenképp elég korlátozott. De azért nem becsülném le az egyén szerepét. Nagyon fontos, hogy az egyén miként gondolkodik, és ebből milyen viselkedés fakad. Ugyanakkor a társadalmi-gazdasági rendszer nagyon komoly kényszerek alá helyezi az egyént. Saját életemből is mondhatom a példát. Környezettudatosan gondolkodom, de hiába, nagyon gyakran nem tudok kellően környezettudatosan cselekedni. A gondolkodásmódom és a cselekvésem eltér egymástól, mivel a rendszer rákényszerít arra, hogy megtegyek dolgokat, amiket nem feltétlenül akarok. Például számos ok miatt többet közlekedek, mint amennyit szeretnék. Vagyis kizárólag úgy tudunk eredményeket elérni, ha nemcsak a gondolkodásmód, hanem a társadalmi-gazdasági rendszer is átalakul.
– Régi törekvés megváltoztatni az ön által említett berendezkedést. Legalább részsikerek vannak? A nagy klímakonferenciák sem hoznak valódi eredményeket, lassan az az érzése az embernek, hogy ezek az összejövetelek teljesen haszontalanok, és a térdét csapkodja, amikor a bőséges lakoma után a politikusok fákat ültetnek. Plusz: képtelenség sok száz millió ember gondolkodását megváltoztatni olyan rövid idő alatt, amíg van esély visszafordulni arról a bizonyos pontról.
– Valójában a társadalmi-gazdasági berendezkedés alapvető átalakítását egyelőre elég kevesen szorgalmazzuk. A problémákat sokan látják, de a legtöbben még ma is hisznek abban, hogy a globális kapitalizmus kisebb kiigazításai elegendők a gondok megoldásához. A nagy klímakonferenciák csak azok számára jelentenek csalódást, akik túl sokat remélnek ezektől. Botorság a hatalmon levőktől várni a változásokat, hiszen ők érdekeltek a legkevésbé ezekben. Valódi megoldás csak alulról jöhet, leginkább helyi kisközösségektől. Vagyis az egyén szerepére visszatérve: a legtöbb, amit az egyén tehet, hogy a lakóhelyén összefog mindazokkal, akik szintén változtatni szeretnének. Sok-sok ilyen kisközösség együtt már hatalmas erőt képviselhet, az ilyen összefogások már a rendszer megváltoztatásához is hozzájárulhatnak. Hogy ilyesmi képtelenség volna? Vigyáznunk kell ezekkel a kijelentésekkel. Az események váratlan fordulatokat vehetnek. A nyolcvanas évek közepén például a világ szinte összes komoly politikai elemzője képtelenségnek tartotta, hogy egy évtizeden belül széthulljon a Szovjetunió és a kommunista blokk.
= = = = =
Takács-Sánta András az ELTE Környezettudományi Centrumának adjunktusa, a Kisközösségi Programszakmai vezetője. Az ökológus jegyzi a Bioszféra-átalakításunk nagy ugrásai című könyvet, emellett több kötetnek a szerkesztője. Ezekben szó esik paradigmaváltásról, a magyarországi éghajlatváltozásról, valamint a természet és a gazdaság kapcsolatáról is.
Az interjú eredetileg a Magyar Nemzet Onlineban jelent meg.
