Az autonómia-szükséglettel szorosan összefügg a szabad akarat, a választás lehetőségének fenntartása – minden körülmények között. (Arról van itt szó, hogy a külső kényszerekkel szemben, bármily erősek is azok, az embernek mindig kell legyen döntési-választási lehetősége. Ha az autonómia, sőt, akár a mozgásszabadság is elvész, a választás szabadsága mindvégig megmaradhat).

Lágerjárt interjúalanyok mondják, hogy annak tudata is egyfajta támasz lehet az embernek, hogy végső soron a halál is választható, és ez az érzés, hogy az ő kezében is van választási lehetőség, miközben úgy tűnik, hogy mindenben másoknak van kiszolgáltatva, erőt ad – rabtartóival, kínzóival szemben is – az egyénnek. Több interjúban is szerepel, hogy a kritikus helyzetben ugyan két rossz variáció közötti döntés lehetőségét kínálta fel az adott személynek az élet, de az az érzés, hogy mégis ő döntheti el, hogy melyiket választja, s hogy az egyik kisebb rossz, mint a másik, ez erőt adott neki a válsághelyzetben is. Több olyan vállalkozóval is készült interjú, aki éppen vállalkozása által került csődhelyzetbe (az egyik család például egy szerencsétlen bankkölcsön miatt egész vagyonát elvesztette és nagyon jó módból a teljes nincstelenség állapotába került), s ebben a helyzetben elmondásuk szerint az jelent számukra reményt, hogy az adott gazdasági válsághelyzetből elvben több féle kivezető út is létezik (hogy gyakorlatilag bármelyik működik-e, azt ugyan nem lehet tudni, de már az is bizakodásra ad okot, hogy ők maguk is több féle alternatívát látnak, több lehetőség közül lehet választani).

Zs. E.:
“Mikor bejöttek a németek, én a barátnőmmel éppen moziban voltam. És akkor hallom a nagy csinnadrattát, zenét, mentek az autók meg tankok. Láttam, hogy ezek németek. Mondtam a lánynak, menjünk csak mi haza, mert ez itt nem megy babra. Bejöttek a németek, ez valamit jelent. A családi tanács összeült aznap este, de apám és anyám is azt mondták, hogy a háborúnak mindjárt vége van, az oroszok ott vannak a Kárpátoknál, hát mit tudnak most már a németek itt csinálni? Én meg azt mondtam, hogy én itt állok bevonulás előtt, akkor már én inkább átmegyek a partizánokhoz Jugoszláviába. Meg vagy te bolondulva? Ilyen veszélynek teszed ki magad, mikor egyetlen gyerek vagy? Én meg egyre azt hajtogattam, hogy ha egyszer már meg kell dögleni, akkor legalább puska legyen a kezemben”.

G. K. :
“Amikor elkezdtek üvöltözni a tisztesek, meg az őrmester, akkor azt találtam ki magamnak, hogy tulajdonképpen egy filmben játszom. Hogy ez csak egy film. És egy filmben ugye, ha vége van a jelenetnek, akkor a színész lesminkel, és pihen, beül egy pofa sörre, vagy bármi. És itt ugye nem lehetett kiszállni, de azt mondtam, hogy persze vannak hosszú felvételek, és én mint színész bármikor leállíthatnám, de miért állítsam le, forgassuk csak tovább. És maga ez a tudat, hogy leállíthatnám, de ne állítom le, ez sok erőt adott. Nem állítom, hogy mindig sikerült ez a beleélés, de néha annyira jó volt, hogy még röhögni is tudtam azokon az állat tiszteseken, hogy milyen hülyék, hogy nem tudják, hogy ők csak egy filmben játszanak…”