A tartalékképzés egyik (továbbgondolt) stratégiája a több lábon állás, (az a megfontolás, hogy ha az egyik biztosíték kiesik, akkor ott van még a többi). Olyanoknál, akik túlságosan egy lapra (egyetlen biztonsági tartalékra) tesznek fel mindent, ennek megrendültével maga a túlélés is sokkal nehezebbé válik, hiszen a bekövetkező válság ez esetben a teljes összeomlás, az eszközök nélkül maradás, az élet szétesésének érzését sugallja. Többen beszámolnak arról, hogy amikor a szakmai karrier, politikai pálya, üzleti sikerre való törekvés dominált az életükben, és ezzel történt valami, -- például a politikai karrier után börtönbe kerültek, szakmai karrierjük megbicsaklott, elveszítették állásukat, vagy jól menő üzleti tevékenységük csődbe ment --, ha ott volt valami más is (család, emberi kapcsolatok, a politika mellett valamilyen üzleti lehetőség, vagy legalább valamilyen hobby vigasza), akkor ezek segítettek a talpra állásban, ha viszont a karrier érdekében korábban felszámolódtak ezek az alternatív lehetőségek, akkor az újrakezdés sokkal nehezebb, kilátástalanabb volt. Az egyik interjúalany arról beszél, hogy a szakmája rendkívül fontos volt a számára, így amikor elveszítette az állását, úgy érezte, minden összeomlott, de volt valami hobby-tudása, és abból ki tudott növeszteni egy új vállalkozást/foglalkozást. A téeszesítés kapcsán többen is említik azt (a család összehangolt együttműködését feltételező) stratégiát, hogy a család egyik tagja belépett a téeszbe, a másik meg kívül maradt, s akkor így, a kétféle életlehetőség kiépülésével mind a kettőnek lehetett az előnyeit használni, illetve ha valamelyik út mégsem vált be, ott volt még a másik lehetőség. A gyerekek taníttatásában is gyakori az ilyen alternatív utak kiépítése: az egyik szakmát tanul, a másik a gazdálkodást viszi tovább, stb . Ezekben az esetekben a család az, amely “több lábon áll”. De az egyén is rendelkezik még ennek a fajta “több lábon állásnak” a lehetőségével is, amennyiben több területen is kiképezi magát: több interjúban is kulcsszerepük volt a “mindenhez” értő ezermestereknek, akik a háborúk, természeti katasztrófák után gyakorlatilag a semmiből újra tudtak teremteni egy emberi életet. S végül azt is a “több lábon állás” példájaként említhetjük, ha valaki az itt felsorolt és még felsorolandó adaptáció-módok, önvédelmi mechanizmusok közül többet is alkalmaz – szükség szerint váltogatva őket.

K. L.:
“A nyelvtanulás ez nagyon fontos az életben, mert nem lehet tudni sose, hogy milyen sors jön az emberekre. Amikor már tudtam jó pár nyelven, tudtam levelezni. És ez borzasztó segítség volt nekem, mert én írtam ide, írtam oda, barátoknak, egyesületeknek, akik segítettek”.

G. G.: (diplomás tanárnő, aki a háború végén kényszerből vállalt takarítást is):
“Takarítás közben találkoztam a városházán az iskolaigazgatóval, aki ’kezitcsókolomot’ köszönt, a városházi ember csodálkozott, hogy miért köszön nekem ’kezitcsókolommal’ az iskolaigazgató, mert ismer engem. Kiderítették, hogy nálam lehet zongorázni tanulni; tojásban állapodtunk meg, mert a pénz elértéktelenedett, gyakorolni is hozzám jártak. Ráálltam a zongoratanításra; a potentátok is odaküldték a gyerekeiket. Vettem gyúrótáblát és nyújtófát, liszt nem volt, zsírom volt, a piacon hozzá lehetett jutni túróhoz, hízott libát vettem, az egy hétre elég volt. Rendeztem egy zongoravizsgát, ott előállítottam a gyerekeket és a szülők eljöttek meghallgatni. Volt ott egy orosz tiszt, meghallotta, hogy van itt egy pesti zenetanár, kultúrelőadást rendeztek az oroszok, szerencsére a fejemben voltak az áriák kíséretei, ha meg nem, megcsináltam a kíséretet. Felraktak bennünket egy kocsira és elvittek szerepelni, időnként szólóztam is. Így aztán meg tudtunk élni”.

F. J. :
“Hát én csak úgy a mesterek mellett, odafigyelve, hát megtanultam hogyan kell falat rakni, csempét fugázni, vakolni, festeni, csapot bőrözni, a fával már gyerekként szót tudtam érteni, aztán a villanyszerelőnél megfigyeltem, hogy mit köt össze mivel, meg hova nem szabad nyúlni, megtanultam az esztergálást is. Így aztán ha nem is mondhatom azt, hogy ennyiféle mesterségem van, de a saját házunkat amikor építettük, hát nem sok munkaórát fizettünk a mesterembereknek”.

K. G.
“Volt nekem egy jó kis ötvös szakmám, így aztán mikor kirúgtak az oktatásügyből, elő tudtam venni azt, s még egészen tűrhetően meg is éltünk belőle, amíg vissza nem tudtam keveredni értelmiséginek.”

Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes