Vízkészleteink mennyisége, ill. minősége várhatóan stratégiai kérdéssé fog válni a jövőben. Az éghajlatváltozás kapcsán kialakuló időjárási szélsőségek miatt egyre gyakrabban esik szó a vízről. Az elmúlt évek extrém meleg és száraz időszakai, a hirtelen lezúduló nagy mennyiségű csapadékok, vagy épp az idei év szélsőségesen csapadékos időjárása mind-mind előhoztak vízzel kapcsolatos problémákat (árvizek, belvizek, öntözési kényszer).
Az éghajlatváltozással foglalkozó legtöbb kutató szerint a jövőben a szélsőséges helyzetek fokozódására, ill. gyakoribbá válására számíthatunk, amelynek súlyos következményei a felszíni-, ill. a felszín alatti vízkészleteket is érinteni fogják.
A „hivatalos” – jelenleg legnagyobb támogatást élvező – tudományos álláspont szerint a jelenlegi gyors ütemű éghajlatváltozás hátterében elsősorban az üvegházhatású gázok (szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, stb.) kibocsátása áll. Az üvegházgázok fokozzák a légkör üvegházhatását, melynek következménye annak felmelegedése, ill. ezen keresztül az időjárás szélsőségesebbé válása. A legtöbb előrejelzés a Kárpát-medence melegedését, ill. szárazabbá válását vetíti előre. A felmelegedés, valamint a csapadék mennyiségének csökkenése, ill. időbeli eloszlásának változása hosszútávon vízhiányt fog eredményezni, de – elsősorban a kisebb vízfolyásokon – számolnunk kell az extrém magas árhullámok megjelenésével is.
A „hivatalos” álláspont szerint, minden más emberi hatás – mint pl. a tájhasználat, ill. a felszínborítás megváltoztatása – eltörpül az üvegházhatású gázok által okozott változások mellett. Kérdés azonban, hogy a „hivatalos” álláspont mennyire valóságos?
Miskolczi Ferenc megjelent cikke (Miskolczi F.: Greenhouse effect in semi-transarent planetary atmospheres; in. Időjárás, Vol. 111, No. 1, January-March 2007, pp. 1-40), továbbá Zágoni Miklós ehhez kapcsolódó írásai, ill. előadásai szerint az üvegházhatás mértéke a Földön egy állandó körül mozog. Az általuk képviselt elmélet szerint a légkörbe kibocsátott szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid nem növelte meg az üvegházhatást a légkörben. Az más kérdés, hogy sokan ebből egyenesen azt a következtetést vonják le, hogy akkor nincs is éghajlatváltozás. A következtetés hibás! Az elmélet nem azt mondja ki, hogy nincs éghajlatváltozás, hanem csak azt, hogy az nem az üvegházhatású gázok kibocsátásából ered.
Felmerül a kérdés, hogy akkor mi az ok? Nos, úgy vélem, újra kellene vizsgálni olyan szempontokat, amelyekről eddig a „hivatalos” tudomány úgy tartotta, hogy csak kis – de legalábbis az üvegházhatású gázok kibocsátásához képest kisebb – mértékben járul hozzá az éghajlat megváltoztatásához. Továbbá végig kellene gondolnunk, hogy mit tekintsünk oknak, ill. okozatnak.
Ehhez egy jó kiindulási alap lehet, ha az éghajlatváltozás és a víz kapcsolatát vizsgáljuk. 2007-ben „Az éghajlatváltozás – és ami mögötte van” című konferencián hangzott el, hogy a Duna-Tisza közén az elmúlt évtizedekben számos tó tűnt el, vagy vesztette el vízfelületének jelentős részét a klímaváltozás következtében. Ha ismerjük a Magyarországon jelenleg uralkodó általános vízgazdálkodási gyakorlatot, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a vízkészletek fogyása a Kárpát-medencében egyáltalán nem csak a melegebb és szárazabb időjárás következménye. A jelenlegi gyakorlat[1] szerint ugyanis, olyan területekről (Alföld) vezetjük le a vizet, amely egyébként csapadékhiányos (azaz a párolgás mértéke meghaladja a csapadékét).
Ezek után talán kevésbé meglepő, ha klímaváltozással foglalkozó szakemberek az Aral-tó kiszáradásáról is úgy beszélnek, mint a klímaváltozás egyik következményéről[2]. Aki ismeri a tó történetét, tudja, hogy nem a klimatikus feltételek megváltozása miatt indult a tó vízfelülete zsugorodásnak, hanem azért, mert az azt tápláló folyók vizét elöntözték/elöntözik. A tó tehát nem a helyi éghajlati viszonyok megváltozása miatt szárad ki, ugyanakkor a helyi éghajlati viszonyok megváltozása eredhet a tó vízfelületének csökkenéséből (is). Azt hiszem mindenki számára belátható, hogy egy Aral-tó nagyságú vízfelületnek komoly hatása (hűtés, felhő, ill. csapadékképződés) lehet környezetének klímájára. Kisebb léptékben ugyan, de ez az összefüggés fennáll akkor is, ha a Duna-Tisza közének egykori vízborítottságát vesszük alapul[3].
Egy talán ennél is szemléletesebb példa, ha a vízborítás mellett a felszín növényborítottságát is vizsgáljuk. Mindez már csak azért is érdekes, mert a vízkészletek jelentős része magában a vegetációban tárolódik. Ha túl sok van belőle a növények párologtatás útján megszabadulnak a feleslegtől, ha kevés a párologtatás csökkentésével saját testükben, ill. a talaj feletti légkörben, a vízpára „csapdába ejtésével” visszatartják a vizet. Persze ez utóbbi csak megfelelő, növényborítottság – pl. egy természetes erdő – esetén valósulhat meg. Gondoljuk csak végig a következő példát! – Várostervező szakemberek szerint, egy kifejlett nyárfa lombján található levelek összesen kb. annyi vizet képesek párologtatni, mint egy labdarugó-pálya nagyságú vízfelület. Ebből a példából kiindulva vegyük alapul a Kárpát-medence kb. 1000 évvel ezelőtti erdősültségét. Akkoriban a területen található faállomány lombkoronáiból összeadódó párologtató felület meghaladta az Atlanti-óceán vízfelületét.(!)
Azt a laikusok is tudják, hogy milyen jelentős az éghajlat-befolyásoló szerepük van az óceánoknak. Az viszont valahogy elkerüli a figyelmet, hogy egy óceánt meghaladó párologtató felületet – amely mellesleg vízhiány esetén a víz visszatartásáról is gondoskodik – az éghajlat szempontjából lényeges elem lehet.
A növénytakaró szélsőséges megváltozását, a sivatagok kialakulását sokan úgy tekintik, mint az éghajlati viszonyok megváltozásának az eredményét. Holott arról van szó, hogy az éghajlat maga nem csak egy külső adottság, hanem a felszínborítás, többek között a növényzetben, a növények közötti alsó légkörben, ill. a felszíni víztestekben (folyó- és állóvizek) tárolt víz mennyiségétől (is) befolyásolt körülmény.
Mezopotámiában például ma nem azért találunk sivatagot, mert az éghajlati körülmények egyre szélsőségesebbé válásával eltűntek az egykor ott található ligeterdők, hanem éppen fordítva: A felszínborítás megváltoztatásával, azaz az erdők kiirtásával, a szűzföldek feltörésével, a kialakuló hibás vízgazdálkodási gyakorlattal (öntözés) megszűnt a tájnak az a finom szabályozó képessége, amellyel ki tudta egyenlíteni a vízjárási, ill. éghajlati szélsőségeket. Az egyre szélsőségesebbé (sivatagivá) váló éghajlat tehát a felszínborítás, végső soron a tájhasználat megváltozásának a következménye. Persze, amint változik a felszínborítás, változik a helyi éghajlat is, és amint a helyi éghajlat kibillen az egyensúlyból, úgy a megmaradt felszíni növénytakaró, ill. vízfelület is egyre gyorsabban pusztul, ami utána persze tovább fokozza az éghajlati szélsőségeket, s a két folyamat így erősíti egymást oda-vissza.
Itt lenne tehát az ideje, hogy elgondolkozzunk a következőkön: A jelenlegi Magyarország felszínborítottságának megváltozása (az egykori 60-80%-os erdősültség helyett, több mint 50%-os szántóarány), vagy az egykor hosszabb-rövidebb ideig vízzel borított területek kiszáradása nem klimatikus okokra vezethető vissza, hanem a tájhasználat megváltozására. A Kárpát-medence egyre szélsőségesebb időjárása viszont biztos, hogy jelentős mértékben köszönhető a felszínborítás megváltoztatásának.
Hasonló a helyzet a vízháztartás szélsőségeivel is. Az ingadozások hátterében egyrészt a táj vízmegtartó képességének, „vízpufferelő” képességének a csökkenése áll (amely jelentős mértékben köszönhető az eredeti növénytakaró megváltoztatásának, mind a hegyvidéki, mind az alföldi területeken), másrészt az, hogy a mélyebb fekvésű területekről szándékosan levezetjük az ideiglenesen megjelenő víztöbbletet. Mindennek eredményeként csökken a felszíni vizek felülete, amely azonban a helyi éghajlati viszonyokra is hatást gyakorol.
Látható, tehát, hogy az egyes alrendszerek, ill. természeti adottságok között nem egyirányú, hanem egy igen bonyolult, de kölcsönös függési viszony áll fenn. Az éghajlatot jelentős mértékben meghatározza a felszínborítás. A felszínborítás viszont erősen függ a tájhasználattól (és viszont), ami alapjaiban meghatározza a vízgazdálkodást is. Mindezekre ugyanakkor visszahat az éghajlat.
Az egész mögött pedig ott áll az ember. Bár az éghajlatnak vannak meghatározó csillagászati, ill. geológiai alapjai, úgy tűnik, hogy a finomszabályozás a bioszféra állapotán keresztül az ember kezében van, amelynek eszköze korántsem csak az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése.
Leidinger Dániel
_ _ _ _ _ _ _ _ _
[1] Immár több mint másfél évszázada
[2] Erre 2010-ben egy a Magyar Tudományos Akadémia egyik intézetében lezajlott előadásvita során került sor.
[3] Az állandó mellett az ideiglenes vízborítás is lényeges
