2009 áprilisi hírlevélből
A ma embere elszakadt a természettől. A többség már városokban él. Természetesnek vesszük, hogy szükségleteinket a társadalom szolgáltató intézményein keresztül bármikor kielégíthetjük feltéve, hogy rendelkezünk a legfontosabb kellékkel, a pénzzel. Kisebb gond legfeljebb akkor van, ha valamelyik alapvető ellátásban (pl. víz, áram, gáz) időszakos kimaradás keletkezik. Ilyenkor döbbenünk rá rendszerünk sebezhetőségére, s ha ezen a vonalon továbbgondolkodunk, be kell látnunk annak hosszabb távú fenntarthatatlanságát. Ezen sajnos nem változtat az sem, hogy politikai, társadalmi és gazdasági vezetőink minden fórumon fenntartható fejlődésről beszélnek.
Az emberiséget önteltségében már több nagy megrázkódtatás érte. Nem volt könnyű belátni, hogy Földünk nem a világ közepe, ami körül kering a Nap és csillagos ég. Napunk csupán egy jelentéktelen csillag a Világegyetem egyik galakszisában. Még botrányosabb fogadtatásban részesült annak a gondolatnak a felvetése, hogy az ember az állatvilág egyik törzsfejlődési ágán evolválódott, s nem külön teremtés hozta létre. Mára e két tétel – legalábbis tudományos körökben – általánosan elfogadottá vált. Egy harmadik nagy megrázkódtatás jelenleg folyik. Át kell értékelnünk helyünket a földi bioszférában. A Nagy Földi Rendszeren belül, annak egyik elemeként kellene értelmezni tevékenységeinket. Szakítanunk kéne „az ember ura a természetnek” felfogással, ha valóban hosszabb távon szeretnénk itt a Földön legalább fennmaradni. Ennek elfogadása azonban még tudományos körökben sem általános, mivel a szakmákra (rész-diszciplinákra) szétforgácsolódott tudományban nehéz az átfogó, rendszerszemléletű gondolatokat terjeszteni. Szerencsére egyre több tudós és nemzetközi szervezet ismeri fel ennek fontosságát, így mára már sokat tudunk a Nagy Földi Rendszer alapvető működéséről. Ennek számunkra egyik legfontosabb üzenete, hogy legalábbis az ember megjelenéséig ez a rendszer megvalósította döntéshozóink sokat hangoztatott vágyát, a fenntartható fejlődést, méghozzá több milliárd éven keresztül. Tanulhatunk tehát Földünk történetéből.
Négy és fél milliárd év felfoghatatlanul hosszú idő. Ennyi ideje létezik a Föld. Halmazállapot szerinti három alrendszere (a Föld belsejétől most eltekintve) a szilárd litoszféra, a cseppfolyós hidroszféra és a gáznemű atmoszféra négymilliárd éve alakítja egymást. Az élet megjelenése (talán 3,8 milliárd éve) eleinte csupán a hidroszféra jelentéktelen eseménye volt, az oxigéntermelő fotoszintézis felfedezésével azonban egy megbízható energiaforrásra alapozó újabb alrendszer, a bioszféra kezdte meg „fenntartható fejlődését”. A fenntartható fejlődés, mint arra egyre többen mutatnak újabban rá, a rendszer folyamatos alkalmazkodóképességét jelenti. Erre pedig nagy szükség volt, hiszen a Nap mint energiaforrás is változott intenzitásában. A hosszú történet során kb. 30%-al erősödött kisugárzása. Ennek tükrében első hallásra érthetetlen, hogy hogyan volt lehetséges Földünk felszínét az élet számára működőképes tartományban tartani. Ma már tudjuk, hogy ez az üvegház hatás szabályozásán keresztül valósult meg. A négymilliárd évvel ezelőtti atmoszférában a szén-dioxid koncentrációja a mai értéknek talán tízezerszerese is lehetett, amit aztán csapadékon keresztül a szilikátos kőzetek mállása (karbonátosodása) fokozatosan csökkentett. Ez a folyamat ráadásul a hőmérséklettel egyenes arányban működött, így ha túl sok szén-dioxidot vont ki a légkörből, s ezzel az üvegház hatás csökkentése lehűlésre vezetett, a folyamat lelassult vagy leállt. Az intenzív vulkáni tevékenységgel idővel a légkör szén-dioxid koncentrációja (s ezzel az üvegház hatás) ismét fokozódhatott. A „globális termosztát” működött. Ebbe a folyamatba kapcsolódott be az élővilág is a fotoszintézisen keresztül.
Mint azt már az általános iskolai tananyagból is tudjuk a zöld növények, algák és cianobaktériumok („kékalgák”) képesek a napenergia segítségévek a szén-dioxidot szerves anyag formájában testükbe beépíteni, s cserébe oxigént juttatni környezetükbe. Ez a szerves anyag szolgál táplálékként közvetve vagy közvetlenül az állatvilág számára, miáltal a szerves vegyületek zöme oxidálódva (légzés) szén-dioxidként ismét kijut a környezetbe, felhasználva a növények által termelt oxigént.
Földtörténeti bizonyítékok alapján tudjuk, hogy légkörünk oxigénje (mai 21%) gyakorlatilag teljesen biológiai eredetű. Valamivel több mint kétmilliárd éve dúsult fokozatosan fel a hidro- és atmoszféra oxigénben. Hogyan volt ez lehetséges, ha a növényi szerves anyag és az állati test is lebomlása során ugyanannyi oxigént fogyaszt, mint amennyi a fotoszintézissel keletkezett? Csakis úgy, hogy a szerves anyag egy részét az oxidálódástól megóvva a bioszféra elraktározza. Így jöttek létre fosszilis energiahordozóink, a szén, kőolaj és földgáz sokmillió éven keresztül.
A bioszféra „fenntartható fejlődését” hosszasan lehetne magyarázni, még ilyen nagymértékben leegyszerűsített formában is. Figyelemre méltó az a „találékonyság” amivel az élővilág a globális kríziseket kivédte. Az elemi oxigén például az ősi bioszférában méreg volt legtöbb akkori (anaerob) élőlény számára, később viszont az oxidáció során felszabaduló energia hasznosításában nélkülözhetetlen kellékké vált. A fotoszintetizáló szervezetek oxigénje vezetett mintegy egymilliárd éve a hatékony ózonpajzs kialakulásához, lehetővé téve ezzel a szárazföld benépesítésének megkezdését (kb. félmilliárd éve). Az ezt megelőző időszakban a primitív, főleg egysejtű szervezetekből álló bioszféra még meglehetősen sérülékeny lehetett. Erre utalnak azok a megfigyelések, amelyekből a tudósok arra következtetnek, hogy pl. 600-700 millió évvel ezelőtt az élet a Földön kis híján csaknem teljesen elpusztult. A „termosztát” nem jól működött, mivel előbb a Föld annyira lehűlt, hogy a világóceán vastagon befagyva („hólabda Föld”) elzárta az akkoriban csupán tengeri élővilágot az éltető fény elől (a táplálék lánc legelső fotoszintetizáló tagját gátolva), majd túlzottan felmelegedett, becslések szerint 60-80 fokos óceánnal („szauna Föld”). A szárazföldi dús vegetáció létrejöttével a bioszféra működése jobban stabilizálódott, egyre nagyobb élőlény tömeggel (biomasszával) és egyre változatosabb összetétellel (biodiverzitással).
A Nagy Földi Rendszer szabályozásában persze igen sok más tényező is közreműködött. A légkör áramlási rendszere, az óceánok termohalin cirkulációja (hőmérséklet és sótartalom alapján), a kontinensek és az óceánok litoszféra lemezeinek mozgása más-más sebességgel ugyan, de folyton változva befolyásolták egymást. Mindezek a bioszférával együtt alkották a rendszert, melyre összességében a komplexitás, hatékonyság, rugalmasság és diverzitás volt a jellemző. E tulajdonságokat is csak együtt lehet igazán értelmezni, hiszen például az élővilág változatossága (biodiverzitás) teszi lehetővé az energia és az anyagforgalom hatékonyságát, nagyobb esélyt adva a megjósolhatatlanul változó környezetben való fennmaradáshoz egy komplex táplálékhálózat felépítésén keresztül.
A Nagy Földi Rendszer természetesen külső zavarásoknak is ki volt téve. Az egyes föltörténeti korok határát a paleontológusok nagy kipusztulásokkal határozzák meg, amelyeknek lehettek belső és külső okaik is. Az egyik ilyen katasztrófával kapcsolatban sejtjük, hogy azt egy azóta pontosan azonosított kisbolygó (aszteroid) becsapódása okozhatta. Ez a Kréta-kor végét (66 millió éve) jelentő esemény pusztíthatta ki többek között a dinoszauruszokat is. A jelentős mértékű biodiverzitás vesztést a bioszféra ugyan képes volt új fajok létrehozásával pótolni (ez vezetett az emlősállatok gyorsabb fejlődéséhez, s ebből végül az ember megjelenéséhez), de a diverzitás helyreállításához tízmillió évre volt szükség. Hasonlóan a külső zavarás döntő szerepével értelmezik Földünk utolsó egy-két millió évében történt jégkorszakok és melegebb (interglaciális) időszakok váltakozását is (a Föld pályaelemeinek módosulásán keresztül).
Mit jelentett ebben a földi bioszférás rendszerben az ember megjelenése? Kezdetben szinte semmit sem. A vadászó-gyűjtögető ember ugyanolyan tagja volt az ökológiai rendszereknek, mint a többi élőlény. A táplálékhálózatba fenntartható módon beépülve biztosította fennmaradását. Ez persze korlátokat is szabott számbeli gyarapodásának, de élete nem lehetett sokkal boldogtalanabb a mai emberénél. A múlt században még többfelé fellelhető „primitív” néptörzsek tanulmányozása alapján az antropológusok arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy e népek jóval kevesebb időt töltöttek táplálékszerzéssel és más munkával, mint a mai kor „civilizált” embere.
A mezőgazdasági termelés és állattartás kezdetével (alig több mint 6–8 ezer éve) a helyzet minden vonatkozásban megváltozott. A társadalmi munkamegosztás és ezzel együtt az egyenlőtlenségek kezdetével a természet átalakítása is megindult. Globálisan ez eleinte nem sokat számított, s a lokálisan kialakuló környezeti problémákat (kisázsiai és mediterrán területek termőtalaj vesztése) a bőven rendelkezésre álló új területek meghódításával kezelni lehetett. Ettől eltekintve legtöbb területen fenntartható mezőgazdaság alakult ki, ahol a tájban élő ember, ha hagyták, évszázadok alatt összegyűjtött tapasztalataival dolgos, szerény megélhetést biztosíthatott magának.
Radikális változást az ipari forradalom hozott az emberiség történetének legutóbbi két évszázadában. Az átlag életszínvonal az anyagi lehetőségeket illetően korábban elképzelhetetlen mértékig emelkedett, s az emberiség létszáma is ez idő alatt tizennégyszeresére duzzadt. Az emberekben érthető módon uralkodóvá vált a folytonos növekedésbe és fejlődésbe vetett hit. Miért ne mehetne ez a fejlődés vég nélkül tovább? A válaszhoz tudnunk kell, hogy mitől lett az ember ennyire „sikeres” a földi javak kiaknázásában, saját fajának elszaporításában (a többi faj rovására), s meddig folytathatja mindezt?
A siker titka lényegében a bioszféra által korábban elraktározott fosszilis energiaforrások (szén, olaj, gáz) felfedezésében és felhasználásában van. Ez biztosította az ipar, a mezőgazdaság, de közvetve vagy közvetlenül még a tudomány robbanásszerű fejlődését is. Gondoljuk csak meg, mire menne az élelmiszertermelő mezőgazdaság műtrágyák, növényvédő szerek, művelő-, betakarító- és feldolgozó gépek nélkül, ha mindezt izomerővel s legfeljebb egyszerű szél- és vízimalmokkal kellene elvégezni. Globálisan el tudnánk-e tartani Földünk hamarosan hétmilliárdra nőtt emberiségét amikor máris egymilliárd éhezik? Bízunk abban, hogy találunk más, azonnal hatékonyan felhasználható alternatív energiaforrást. Az Interneten böngészve (oil peak, The Oil Drum, stb.) azonban az embernek kellemetlen érzései támadnak. Lehet, hogy a készletek kifogyása közelebb van, mint korábban gondoltuk? Többek szerint máris komoly késésben vagyunk az alternatívák tömeges alkalmazása terén. De higgyünk az optimistáknak. Bízzunk abban, hogy bőven van még 50-100 évre elegendő tartalékunk. Addig nyugodtak lehetünk?
A kanadai ökológus-közgazdász William E. Rees 1990-es években azt a sokak által már vitatott kérdést vizsgálta, hogy hány embert is tud bolygónk eltartani. Biológiai ismeretei alapján jól tudta, hogy a természetben az állat és növényfajok hajlamosak túlszaporodni, forrásaikat túlhasználni s ezzel fölélve jövőbeli létfeltételeiket katasztrofális pusztulásukat érhetik el. A korábbi egyszerűbb számolgatások helyett ezért ő, és később doktorandusz tanítványa (Mathis Wackernagel) nem csak azt vizsgálta, hogy mekkora területen tudjuk fogyasztási javainkat tartósan megtermelni, hanem azt is, hogy ennek során mennyi szennyező anyag keletkezik, s ennek természet általi feldolgozásához mekkora és milyen produktivitású ökológiai rendszerek szükségesek. E munkákban született meg az úgynevezett ökológiai lábnyom fogalma, ami azóta is a legjobb szemléletes eszköz „fenntarthatóságunk vagy fenntarthatatlanságunk” mérésére. Elkészült minden ország ökológiai lábnyoma a hozzáférhető hivatalos statisztikák alapján, s ugyanígy az egész emberiségé is, összevetve Földünk produktív szárazföldi és tengeri ökológiai rendszereinek területeivel. A visszamenőleg is meghatározott ökológiai lábnyomokból megállapítható volt, hogy a hetvenes évek végén az emberiség már átlépte bolygónk lehetőségeit, s jelenleg csak egy 30%-al nagyobb Földön nevezhetnénk életmódunkat fenntarthatónak. A helyzet komolyságát tovább fokozza az egyes országok között óriási különbség az egy főre jutó lábnyom területét illetően. Az Egyesült Államok átlag polgárának lábnyoma közel 10 hektárra tehető, míg a legszegényebb fejlődő országokban ez a lábnyom alig több mint fél hektár. A baj tehát két szinten is létezik. Az emberiség egészének túl nagy lábnyoma a halmozódó szennyezőanyagok révén (beleértve a szén-dioxidot is) globális környezetünket károsítja (fenntarthatatlanság: klímaváltozás), az országok közötti nagyságrendnyi különbség pedig társadalmi-politikai feszültség forrása. E kettő pedig erősíti egymást, mivel a fejlődő országok érthető okokból nem nyugszanak bele jólétükkel is összefüggő lábnyomuk kicsiny méretébe, a vezető „nagylábúak” pedig hatalmi pozíciójuk megőrzéséhez további „fejlesztéseket” és nem visszafogást eszközölnek. Hogy lesz ebből fenntarthatóság?
Reménytelen az az elképzelés is, amely a fejlődő szegény országok felzárkóztatását tűzi ki célul. Ha a 2004-es amerikai szintre sikerülne valahogyan felhozni az egész emberiséget, már 6-8 Földre lenne szükség a fenntarthatósághoz. A felzárkóztatás helyett inkább egy visszazárkóztatásra lenne szükség a lábnyom élmezőnyben. Ráadásul a világ nem egy egyenlőbb és igazságosabb irányba halad. Az emberiség legszegényebb és leggazdagabb 20-20%-a között 1970-ben harmincszoros különbség volt. Von Weizsäcker adatai szerint 2005-re ez a különbség hetvenötszörösre nőtt! Hiába, így működik az a verseny, melyben az esélyegyenlőség, ha volt valaha egyáltalán, már régóta a múlté.
Az emberiség felfoghatatlanul komoly válaszút elé érkezett. Vagy fel tudjuk fogni a közös ügy előbbre valóságát az egyéni, sőt nemzeti érdekekhez képest, vagy versengve rohanunk egy globális katasztrófa felé. Tévedés ne essék, nem a Föld vagy akárcsak a bioszféra megmentése a cél. Mindkettő túlélne egy efféle katasztrófát. A tét „csupán” az emberiség.
