A tartalékképzéssel rokon stratégia az egzisztenciális függetlenedés, az autonómia megteremtése.(Az egyén függetlenedése a politikától, az intézményes világtól, az emberi network-kötelezettségektől, stb.) Ez az adaptációs mód nem támaszkodik a szolidaritásnak, a kooperációnak a korábbiakban említett előnyeire sem, (bár mint nemsokára kitérünk erre, a két önvédelmi mechanizmus ilyenkor sincs egymással feltétlenül ellentmondásban).
Ennek az útnak a választását motiválhatja a bizalmatlanság, a kétely a külső segítségek megbízhatóságában vagy hatékonyságában, de kifejeződése lehet egy fajta önérzetes jellemnek is, annak a felfogásnak, amely szerint a valamirevaló ember nem szorul mások segítségére. Az autonómia, a független önfenntartás gyakorlata azután további erőt ad az egyénnek. Ebbe a jelenségkörbe tartozik az önellátásra való büszkeség: többen említik, hogy bárhogy alakult is a történelem, ők saját maguknak mindig mindent megtermeltek, minden közben felmerült nehézséget önerőből megoldottak; s éppen ez az önellátó képesség adott erőt a túléléshez. Különösen nagy jelentőségű lehet ez az érzés olyan csoportoknál, akiknek életében normál körülmények közt az önellátás nem működik. (Polgári családok életében például a háború, vagy 1956 rendkívüli körülményei mozgósították a kenyérsütés, a természeti környezethez forduló élelemszerzés, a szükséges tárgyak öntevékeny elkészítésének stb. képességeit). Idetartoznak azok az esetek, amikor valaki azért épít fel magángazdaságot, azért költözik távolabb a lakott helyektől, hogy ne, vagy legalábbis minél kevésbé függjön az államtól, munkaadóktól, emberi közösségek gyarlóságaitól. Többeknél a téeszbe való erőszakos beléptetés éppen ennek a függetlenségnek-önállóságnak elvesztését jelentette – ezért is volt tragédia. Értelmiségiekkel készült interjúkban lényegében ugyanez az autonómia-vágy a “saját út” megtalálásának igényében fejeződik ki: nem mások ítéletei alapján dönteni, hanem saját belső rendjük parancsait követve, “az én vezérem belsőmből vezérel” József Attila-i felfogása jegyében építeni fel az életet. De az is idesorolható, amikor egy interjúalanyunk, egy szenvedélyes (hobby)barlangász arra büszke, hogy stabil, viszonylag jól kereső állásával anyagilag biztos körülményeket teremt magának, s ebből tudja fedezni, az életkörülmények alakulásának esetlegességétől függetleníteni azt, amit az élete valódi értelmének lát (mármint a barlangászkodást). Több idős embernél gyakran fogalmazódik meg, hogy bármilyen nehéz körülmények közt élnek is, úgy akarnak élni, hogy ne szoruljanak rá sem a családjukra, sem – s főleg nem – intézményes segítségre. A segélyre szorulás lehetősége sokszor úgy vetődik fel, mint olyan alternatíva, amivel nem is lehet számolni, mert az életük összeomlását jelentené. (Egyébként – mint azt majd a későbbi fejezetek is remélhetőleg alátámasztják – aki elutasítja mások segítségét, vagy például büszke arra, hogy ő sosem kért kölcsön, ott többnyire elsősorban nem az elsőként említett, s egyik legfontosabb segítségforrás, a szolidaritás tagadásáról van szó; nem a közösségiség elutasításáról, hanem éppen ellenkezőleg, ilyenkor ugyanis egyszersmind annak bizonyítása is történik, hogy az illető méltó, helytálló tagja az adott közösségnek[25] .)
T. N.
“A kis nyugdíjból egyre nehezebben éltem meg, lemondtam a biztosítást, visszamondtam az újságokat, gyümölcsöt és húst egyre ritkábban vettem. Szerencsére fiatalabb koromban mindent megvettem, így ma már nem kell ruhára vagy másra költenem, egyedül ezt a papucsot vettem, amikor infarktusom volt és kórházba kerültem. Én mindent a magam erejéből vettem, nem kértem soha kölcsön senkitől, inkább haljak meg, ha nem tudom kifizetni az ellátásomat".
G. G.:
“Próbáltam a polgármestertől segélyt kérni, kaptam 10 pengőt, elmentem a piacra bevásárolni, elment a tíz pengő. Gondolkoztam, hogy nem mehetek minden nap segélyért; egy rendes parasztember felajánlotta, hogy menjünk hozzá lakni, 2 szobája volt, egyiket átengedte, de pénzem még mindig nem volt és nem akartam élősködni ezeken az embereken. Hallottam, hogy viszik az embereket robotra, kapnak napi 15 pengőt, gondoltam, abból már el tudom tartani a gyerekeket. Bementem az orosz kommandatúrára, találkoztam ott a szocdemek elnökével, kérdezte, hogy mit keresek, mondtam, hogy munkát, hogy megyek robotra. Ez az ember bement a kommandatúrára, elmondta a helyzetemet, és kitalálták, hogy nekem a városházán kell takarítani reggel 6-tól 8-ig, délután 2-től 4-ig. Ez nekem nagyon tetszett.”“57 éves voltam, a gyerekeim férjhez mentek, itt állt előttem a probléma, hogy leszek egy nagymama, aki egyik gyerekétől a másikhoz száll, apró kis nyugdíjjal. Megbeszéltük, hogy ketten könnyebb lesz, mint egyedül, összeházasodtunk, két boldogtalan emberből legyen egy pár. Nekem az volt a célom, hogy ne legyek otthontalan, és ne szoruljak a gyerekeim sem anyagi, sem szeretet-segítségére. Én még 82 éves koromig dolgoztam”.
[25] Ugyanezt a célt szolgálja közvetve sokszor a panaszkodás is. (Ami egyébként persze közvetett segítségkérés, a szolidaritás érzéseinek kiváltására irányuló beszédcselekvés is lehet). A panaszkodó gyakran azt hangsúlyozván hogy neki senki sem segít, ezzel azt is kifejezésre juttatja, hogy ő így is meg tud állni a lábán, tehát mint a főszövegben megfogalmaztuk: méltó tagja a közösségnek. Ennek az attitűdnek meglepően gyakori megjelenésformája amikor az elbeszélő azt hangoztatja, hogy ő sosem lopott (akkor sem, amikor a nyomorúság, az éhség ezt mentette volna). A lopás/nem-lopás úgy tűnik, az egyik legerősebb szimbolikus dimenzió a közösséghez tartozás, az egyén közösséghez méltó vagy nem méltó voltának megítélésében (természetesen elsősorban a társadalmi hierarchia alsóbb rétegeiben. Hogy miért, erre még később visszatérünk). Ugyanakkor persze a panaszkodásnak további motívumai is lehetnek: ilyen például a ius murmurandi érvényre juttatása, az egyénre nehezedő erők okozta feszültség levezetése; a panaszkodás tehát többféle módon is eszköze a (legalább viszonylagos) mentálhigiénés egyensúly megteremtésének.
