A válsághelyzetek mindig újak: nem csak mi nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; ugyanaz a folyó sem söpri el kétszer ugyanúgy az embereket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a válsághelyzetekkel szemben nincsen mire támaszkodnunk? Vagy a személyes tapasztalatok – önmagunk és mások korábbi tapasztalatai -- mégis felhasználhatók e helyzetek túlélésére? S amikor azt gondoljuk, hogy csak önmagunk életképességére vagyunk utalva, így van ez valóban? Vagy egyéni reakcióink, döntéseink mögött olyan kulturális minták, történelmi tapasztalatok vannak, amelyek a mindenkori elődök segítségét kínálják a mindenkori utódoknak?

Bevezetés

Mindennapi életünk és történelmünk tele van válsághelyzetekkel. Állandó kihívás, amivel szembe kell néznünk, hogy miképpen éljük túl ezeket a válsághelyzeteket. A magánélet válságait éppúgy, mint a történelem azon fordulatait, amelyek a vesztesek szerepével fenyegetnek bennünket. A válsághelyzetek mindig újak: nem csak mi nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; ugyanaz a folyó sem söpri el kétszer ugyanúgy az embereket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a válsághelyzetekkel szemben nincsen mire támaszkodnunk? Vagy a személyes tapasztalatok – önmagunk és mások korábbi tapasztalatai -- mégis felhasználhatók e helyzetek túlélésére? S amikor azt gondoljuk, hogy csak önmagunk életképességére vagyunk utalva, így van ez valóban? Vagy egyéni reakcióink, döntéseink mögött olyan kulturális minták, történelmi tapasztalatok vannak, amelyek a mindenkori elődök segítségét kínálják a mindenkori utódoknak? Túlélési stratégiák című könyvünkben e kérdések megválaszolásához háromféle tapasztalatanyagot próbáltunk igénybe venni. Interjúalanyok személyes tapasztalatait; különböző tudományágak (például szociológia, kulturális antropológia, humán etológia, erkölcsfilozófia) képviselőinek a válsághelyzetekhez való alkalmazkodásról, és általában az adaptációról alkotott véleményeit, és az emberi adaptációmódoknak a történelem különböző dokumentumaiban megörökített történetét. Reméljük, hogy – bár a szöveg a figyelembevett szempontok sokasága és összetettsége miatt (az első fejezet kivételével) meglehetősen sűrített – a másfél évtizedes munka nyomán elkészült könyvben foglaltak használhatóak mind azok számára, akik saját válsághelyzeteikhez keresnek támpontokat, mind pedig azok számára, akik az emberi adaptáció mibenlétének megértéséhez igényelnek értelmezési kereteket. A könyv – az utóbbi évtizedek uralkodó ember-, és társadalomképével vitában – kísérletet tesz egyfajta etikai koncepció megfogalmazására is. Az empirikus kutatás egyik legfőbb kérdése az volt:
milyen stratégiákat használnak válsághelyzetekben az egyes személyek; milyen lehetőségek, tartalékok állnak az egyes emberek rendelkezésére ezen helyzetek megoldására? Sorozatunkban a leggyakoribb megoldásokat soroljuk fel.

---------------------------------------------

2. Mindennapi életünk és történelmünk tele van válsághelyzetekkel. Állandó kihívás, amivel szembe kell néznünk, hogy miképpen éljük túl ezeket a válsághelyzeteket. A magánélet válságait éppúgy, mint a történelem azon fordulatait, amelyek a vesztesek szerepével fenyegetnek bennünket. A válsághelyzetek mindig újak: nem csak mi nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba; ugyanaz a folyó sem söpri el kétszer ugyanúgy az embereket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a válsághelyzetekkel szemben nincsen mire támaszkodnunk? Vagy a személyes tapasztalatok – önmagunk és mások korábbi tapasztalatai -- mégis felhasználhatók e helyzetek túlélésére? S amikor azt gondoljuk, hogy csak önmagunk életképességére vagyunk utalva, így van ez valóban? Vagy egyéni reakcióink, döntéseink mögött olyan kulturális minták, történelmi tapasztalatok vannak, amelyek a mindenkori elődök segítségét kínálják a mindenkori utódoknak? Túlélési stratégiák című könyvünkben e kérdések megválaszolásához háromféle tapasztalatanyagot próbáltunk igénybe venni. Interjúalanyok személyes tapasztalatait; különböző tudományágak (például szociológia, kulturális antropológia, humán etológia, erkölcsfilozófia) képviselőinek a válsághelyzetekhez való alkalmazkodásról, és általában az adaptációról alkotott véleményeit, és az emberi adaptációmódoknak a történelem különböző dokumentumaiban megörökített történetét. Reméljük, hogy – bár a szöveg a figyelembevett szempontok sokasága és összetettsége miatt (az első fejezet kivételével) meglehetősen sűrített – a másfél évtizedes munka nyomán elkészült könyvben foglaltak használhatóak mind azok számára, akik saját válsághelyzeteikhez keresnek támpontokat, mind pedig azok számára, akik az emberi adaptáció mibenlétének megértéséhez igényelnek értelmezési kereteket. A könyv – az utóbbi évtizedek uralkodó ember-, és társadalomképével vitában – kísérletet tesz egyfajta etikai koncepció megfogalmazására is. Az empirikus kutatás egyik legfőbb kérdése az volt:
milyen stratégiákat használnak válsághelyzetekben az egyes személyek; milyen lehetőségek, tartalékok állnak az egyes emberek rendelkezésére ezen helyzetek megoldására? Sorozatunkban a leggyakoribb megoldásokat soroljuk fel.
*
Az egyik legáltalánosabban említett (s eléggé magától értetődő) támasz a környezet segítsége: a kooperáció, a szolidaritás, a közös sors, a közösségek ereje. Egyrészt arról van szó, hogy gyakran már annak tudata is megkönnyíti az egyénnek a válságos helyzet elviselését, hogy nem egyedül van ebben a helyzetben. Az interjúkban német és orosz lágerek foglyai, kitelepítettek számoltak be arról, hogy nagyon sokat segített nekik a sokkoló változások feldolgozásában s magában a túlélésben, hogy másokkal azonos körülmények közé kerültek, valamiféle sorsközösség jött létre, s olykor egyes társaiknak az övéknél szilárdabb tartásából vagy éppen a még az övéknél is nagyobb, s mégis elviselt szenvedéséből merítettek erőt. A szegénység elviselését is megkönnyítette – például az ötvenes években – hogy gyakorlatilag mindenki szegény volt: az egyik interjúalany hangsúlyozta is, hogy a nagy szociális különbségek jelenlegi közegében az akkorinál kisebb szegénységet is sokkal nehezebb elviselni. Itt említhető a volt alkoholisták, drogosok szintén gyakran fölemlített egymást támogató gyógyulási folyamata is. Az a tény, hogy a nehézségeket együttesen könnyebb elviselni, válsághelyzetekben gyakran arra készteti az embereket, hogy szándékosan is keressék a sorsközösséget ; a nagy felfordulások idején ily módon “bújnak össze” családok. A háborúban vagy 1956-ban sokan vészelték át családtagjaikhoz költözve a harcokat, de nem csak a család nyújt ilyen fajta közösségi hátteret: megannyi visszaemlékezés szól a légópincékben a szomszédokkal minden korábbinál és későbbinél szorosabb közösségben átélt napokról, s a katona-, vagy a kamaszkori kalandtörténetek résztvevőit is jórészt a közösen átéltek (és a közös sors által adott hajdani lelki támasz) emléke fűzi össze az átlagosnál erősebben. (S a közös sors nyújtotta pszichikai segítség nem csak meglett, tudatos emberek számára, de már a korai gyermekkorban is hatékony: hasonló tapasztalatokra hivatkoztak háborús árvák, elvált szülők gyerekei is). Másrészt az egyívású környezet nem csak az együttlét, hanem az együttérzés és együttműködés, összetartás támaszát is megadhatja. Amikor az egyén ilyen vagy olyan válsághelyzetbe kerül, gyakran veszi igénybe ezt a fajta támogatást: több interjúban is szó esik arról, hogy a háború idején az élelemszerzést kooperációs módokon oldották meg, vidéken élő rokonokhoz utaztak, azoktól hoztak fel a fővárosba ennivalót, illetve vittek a fővárosból vidékre olyan dolgokat, amiket ott nem lehetett kapni; de a magánélet nehézségeiben is segít a közösség: elárvult gyerekek emlékeznek hálával rokonok vagy mások általi felkarolásukra, elvált szülők gyerekei a nagyszülők, nagynénik-nagybácsik illetve baráti családok általi támogatásukra; de itt említhető az egyedül maradó nagyszülők gyermekeik-unokáik általi gyakori magukhoz vétele is; s a válásoknál is gyakori, hogy az egyik fél visszaköltözik a szüleihez vagy a szülei közelébe. A kaláka, családok, baráti társaságok összefogása, kölcsönös segítsége ugyanehhez a tapasztalatkörhöz tartozik. Az egyén számára tehát elvben az egyik legfőbb támasz a kapcsolatháló: ezt persze nem csak a sorsközösségben lehet felhasználni, hiszen az említett példák között is vannak olyanok, amikor úgy működnek a kapcsolatok, hogy egy közösség, kapcsolatháló tagjai közül az erősebb(ek) segíti(k) a gyengébb(ek)et .