Vári Anna „A Tiszta atomenergia? Radioaktív hulladékkezelés Magyarországon és külföldön” című könyvében * röviden ismerteti, hogy néhány országban milyen szerepet töltött be az atomenergia 2008-ig az energiaellátásban. Ezek az ismertetők alapján jól látható, hogy milyen lényeges különbségek vannak az egyes országok között erről a kérdésről.

BELGIUM

Belgiumban a nukleáris ipar hosszú múltra tekinthet vissza. A Belga Nukleáris Kutatóközpont (SCK-CEN) 1952-ben létesült Mol-ban, majd 1956 és 1964 között öt kutató reaktort helyeztek üzembe ugyanitt. Ezek hulladékának feldolgozására és kondicionálására (nedvességtartalmának szabályozására) több üzemet is létrehoztak Mol-ban, majd a 60-as évek elején egy kísérleti fűtőelem újrafeldolgozót, az Eurochemic-et ugyancsak itt építették fel. 1957 és 1960 között Dessel-ben (Mol szomszédságában) két fűtőelemgyártó üzemet létesítettek. 1972-ben Fleurus-ban jött létre a Radioaktív Elemek Intézete (IRE), amely radioizotópokat gyárt az ipar és az egészségügy számára. Végül a 70-es években két atomerőművet (7 reaktort) helyeztek üzembe, Doel-ben és Tihange-ban. A nukleáris erőművek 2007-ben az ország villamosenergia termelésének 54%-át állították elő. A nukleáris energiatermelés nagyrészt az Electrabel cég kezében van.

Az atomenergia Belgiumban – más európai országokhoz hasonlóan – az 1980-as évek óta visszaszorulóban van. 1974-ben lezárták az Eurochemic kísérleti fűtőelem feldolgozót, azóta a fűtőelemek egy részét Franciaországba szállítják újrafeldolgozás céljából, a többit tárolják. Fontos mérföldkő volt 2003, amikor a belga szövetségi parlament elfogadta a Nukleáris Villamosenergia Termelés Megszüntetéséről szóló törvényt. Ennek értelmében 2015-től kezdve megkezdik az atomenergia termelésének felszámolását. A tervek szerint elsőként a Doel-i atomerőművet fogják üzemen kívül helyezni.

FINNORSZÁG

A nukleáris energia erőművi alkalmazásának előkészületei Finnországban az 50-es évek közepén kezdődtek. Ezt az időszakot a II. világháború befejezését követő optimizmus, az iparosításban és a jóléti állam megteremtésében való bizakodás jellemezte. Akkoriban Finnország energiapolitikájának egyik fontos tényezője volt – és azóta is meghatározó jelentőségű – az energiahordozó nyersanyagok hiánya és néhány energiaigényes iparág (pl. papíripar) közötti ellentmondás. Mindezek az 50-es években két nagy atomerőmű építését motiválták (Lidskog és Litmanen, 1997).

Az egyik atomerőművet az akkor még állami tulajdonban lévő IVO[1] (ma: a Fortum magáncég) hozta létre Loviisa-ban. Ehhez a két reaktort a Szovjetunióból, míg a vezérlő és biztonsági rendszereket Nyugat-Európából importálták. A reaktorokat 1977-81 között helyezték üzembe. A másik erőművet a TVO[2], egy állami- és magáncégek által alapított közös vállalat építtette az Eurajoki településhez tartozó Olkiluoto szigeten. Az erőművet a svéd AB ASEA-ATOM vállalat kulcsrakészen szállította. A két reaktort 1979-1982 között helyezték üzembe. A két erőmű 2007-ben az ország villamosenergia termelésének kb. 28%-át szolgáltatta.

A nukleáris energia iránti kezdeti lelkesedés a 70-es évektől a 90-es évek végéig jelentősen lanyhult, például 1993-ban a parlament leszavazta a TVO előterjesztését egy ötödik reaktor építésére. Ugyanakkor az utóbbi években ez a trend változni látszik: 2002-ben a törvényhozók megszavazták az új reaktor létesítését Olkiluoto-ban, amelynek építése 2005-ben megkezdődött. Újabban további két reaktor építését tervezik, egyet Loviisa-ban, egyet pedig egy még meg nem határozott új telephelyen.

FRANCIAORSZÁG

Franciaország a fejlett országok között az egyik legnagyobb nukleáris energetikai kapacitással rendelkezik. Első atomerőművét 1963-ban helyezték üzembe, 1974-ben pedig az olajválságra válaszul a világ legnagyobb állami atomerőmű programját indította el. Az atomenergetikai ágazat nagymértékben centralizált, az állami Electricité de France (EDF) az energetikai célú atomerőművek egyetlen tulajdonosa. Az országnak 2007-ben 20 telephelyen 59 működő reaktora volt, villamosenergia termelésének 78%-a atomerőművekből származott. Franciaország fűtőelem újrafeldolgozó üzemet is működtet Cap la Hague-ban. Emellett más nukleáris ipari üzemei is vannak, amelyek többek között uránium átalakítással és dúsítással, valamint fűtőelemgyártással foglalkoznak.

A Csernobil-i katasztrófa óta Európa- (és Észak-Amerika)-szerte tapasztalható szkepszis az atomerőművekkel szemben utolsók között Franciaországot is elérte, és a Civaux-2 reaktor 1999. évi üzembe helyezése óta itt sem épült újabb atomerőmű. Az elmúlt években azonban fordulat érzékelhető ezen a területen. A 2005. évi Energiapolitikai törvény[3] azt mutatja, hogy az ország ismét elkötelezte magát a nukleáris energia mellett. Az EDF 2006-ban engedélyt kapott egy új reaktor építésére, de további új atomerőművek létesítését is tervezik, amelyek 2014 táján kezdenének termelni, amikorra több régi erőművet be kell zárni.

HOLLANDIA

Hollandiában az atomenergia szerepe kezdettől fogva nem jelentős. A 70-es évek elejéig két, viszonylag kis kapacitású atomerőmű épült Dodewaard-ban és Borssele-ben. A Dodewaard-i erőmű 1968-tól 1997-ig működött, ekkor üzemen kívül helyezték. A Borssele-i erőművet 1973-ban helyezték üzembe és egy reaktora ma is működik (az EPZ tulajdona), az ország villamosenergia termelésének kb. 4%-át állítja elő. Megjegyezzük, hogy a tervek szerint ezt az erőművet 2003-ban lezárták volna, de élettartamát 30 évvel meghosszabbították azzal a feltétellel, hogy bizonyos biztonsági garanciáknak eleget tesz.

A holland energiapolitika történetében a 70-es és 80-as évek során több fordulópont volt. A kormány 1974-ben döntött három új atomerőmű építéséről, ezt azonban heves tiltakozó mozgalmak blokkolták. Válaszul a kormány 1981 és 1983 között nagyszabású társadalmi vitát kezdeményezett a nemzeti energiapolitikával kapcsolatban. A vita eredménye az volt, hogy a társadalom többsége elutasította új atomerőművek építését. Mindezek ellenére a parlament 1985-ben újból elfogadta a három nagy atomerőmű építését előirányzó terveket, azzal a feltétellel, hogy a hulladékkezelés kérdését megfelelően megoldják. Ezt a döntést megint heves tiltakozások követték. Végül 1986-ban a Csernobil-i katasztrófa vetett véget a vitának: mivel a baleset után a közvélemény közel 90%-a ellenezte új atomerőmű építését, a kérdés lekerült a politika napirendjéről (Midden, 1995).

A nukleáris energia jövőjével kapcsolatos éles társadalmi és politikai viták időben egybeestek a hulladékkezelés megoldására irányuló erőfeszítésekkel, s mint látni fogjuk, nagyban befolyásolták ezeket. Amióta azonban az atomenergiával kapcsolatos vita nyugvópontra jutott, a hulladékkezelés is – legalábbis közép távon – megoldást nyert.

KANADA

Kanadában az atomenergia szerepe hagyományosan jelentős – atomerőművi fejlesztések már 1944-ben elkezdődtek. Nemcsak a nukleáris energia termelése, hanem az urániumbányászat és -finomítás, valamint a fűtőelemgyártás is gazdaságilag fontos ipari szegmensek. Kanada a világ legnagyobb urániumtermelője, a teljes termelésnek kb. harmadát adja.

Az országban 2007-ben 22 energetikai célú atomreaktor működött öt telephelyen. Ontario tartomány kormányának tulajdonában van az OPG[4], amelynek Darlingtonban, Pickeringben és Bruce-ban vannak erőművei. A Quebec-i kormány vállalata a Hydro Quebec, amely a Gentilly-2 atomerőművet működteti, míg New Brunswick tartomány kezében van a New Brunswick Power atomerőműve, Point Lepreau. Az atomerőművek 2007-ben az ország teljes villamosenergia termelésének 16%-át százalékát szolgáltatták. Kanadának jelenleg nincs eldöntött nemzeti stratégiája a nukleáris energia jövőjével kapcsolatosan.

NÉMETORSZÁG

Az atomenergia szerepe
Az 1970-es évektől kezdve, és különösen az olajárrobbanást követően Németországban az atomenergia támogatottsága igen magas volt és számos atomerőmű épült (a két Németországban összesen 36[5]). A nukleáris ipar e felívelő szakasza azonban a Csernobil-i atomerőmű katasztrófáját követően lezárult, új atomerőművet 1989 óta nem helyezték üzembe. 1986 után a Szociáldemokrata Párt (SPD) határozatot hozott arról, hogy 10 éven belül felhagy a nukleáris energia termelésével. A Kereszténydemokrata Párt (CDU) viszont 1998-as vereségéig fenntartotta az atomenergia hivatalos támogatását.

Az 1998-ban hatalomra került SPD-Zöld koalíció 2000-ben egy olyan kompromisszumos megoldást dolgozott ki, amely 32 évben maximálta a reaktorok élettartamát. Ezt a javaslatot a négy legnagyobb energiatermelő vállalat is elfogadta és 2000-ben aláírták az erről szóló egyezményt. Ez arról rendelkezett, hogy nem építenek új reaktorokat, de további öt évig folytatják a kiégett fűtőelemek külföldre való szállítását újrafeldolgozás céljából, és folytatják a radioaktív hulladék kezelésére irányuló programokat is. Az Atomenergia törvényt az egyezménynek megfelelően 2002-ben módosították.

A 2000. évi egyezmény megkötése óta az akkor még működő 19 reaktorból kettőt (Stade és Obrigheim) leállítottak. Így 2007-ben 17 reaktor működött, amelyek a villamosenergia termelésnek 32%-át szolgáltatták. Az energiatermelő vállalatok jelenleg azt szeretnék elérni, hogy a reaktorok élettartamát először 40 évre, majd egyedi vizsgálatok alapján esetleg 60 évre emeljék.

A 2006. évi választásokon hatalomra került nagykoalíció nem változtatta meg az Atomenergia törvényt és a kialakult status quo-t, a feszültségek azonban fennmaradtak. A politikai megosztottság miatt egy széles körben támogatott nukleáris energiapolitika kialakítására a közeljövőben kevés az esély.

SVÉDORSZÁG

Az atomenergia szerepe
Svédországban az atomenergia hosszú ideig fontos szerepet játszott az ország energiaellátásában. Az országban 2007-ben 10 atomreaktor működött négy telephelyen (Ringhals, Forsmark, Oskarshamn és Barsebäck), amelyeket zömmel magáncégek (E.on és Fortum) üzemeltetnek (kivétel az állami kézben lévő Vattenfall). A nukleáris energia részesedése az ország villamosenergia termelésében 2007-ben 48% volt.

A Three Mile Island-i balesetet követően 1979-ben a kormány létrehozott egy az atomenergia biztonságát vizsgáló bizottságot. Ennek jelentése alapján a kormány úgy döntött, hogy társadalmi vitára és - nem ügydöntő – népszavazásra bocsátja az atomenergia jövőjének kérdését. Az 1980-ban megrendezett népszavazás azt az opciót támogatta, hogy a meglévő és épülőfélben lévő atomerőműveket továbbra is működtetni kell, de az atomenergiát fokozatosan vissza kell szorítani.

A népszavazás hatására törvénybe iktatták az új atomreaktorok engedélyezésére vonatkozó tiltást és azt, hogy a meglévő reaktorokat legkésőbb 2010-ig üzemeltetik. 1991-ben azonban a parlament megváltoztatta ezt a döntést és ezúttal nem jelölt meg konkrét évszámot az atomenergia teljes kiiktatására.

1995-ben többpárti megegyezés született egy új svéd energiapolitika sarokpontjaira vonatkozóan. Fő célként az energiatermelés és fogyasztás hatékonyságának növelését és egy ökológiailag fenntartható társadalom irányába való elmozdulást jelölték meg. A megegyezés eredményeként a parlament 1997-ben jóváhagyta az Atomenergia Kiiktatásáról szóló törvényt, amely feljogosítja a kormányt arra, hogy működő reaktorok engedélyét visszavonja. A veszteségekért az állam kárpótolja a reaktor tulajdonosát. A törvény úgy rendelkezik, hogy a reaktorok kiiktatásának ütemezése az energiarendszer átalakításának gyorsaságától függ, így itt sem szerepel konkrét évszám.

A fenti törvénnyel összhangban a kormány 1998-ban úgy határozott, hogy a Barsebäck-i 1.sz. reaktort lezárja. Az állam és a reaktor üzemeltetője megegyeztek a konkrét feltételekben, ezt az országgyűlés jóváhagyta és a reaktort 1999-ben lezárták. A Barsebäck-i 2.sz. reaktor működését pedig 2005-ben állították le véglegesen. Megjegyezzük, hogy Svédország az egyetlen ország, amely különadót vezetett be az atomenergiára[6].

USA

Az USA rendelkezik a világon a legtöbb atomerőművel. Az első erőműveket az 50-es években építették, legnagyobb felfutásuk a 60-as és 70-es években volt. A 70-es évektől 2007-ig nem nyújtottak be újabb atomerőmű létesítésére kérelmet, az utóbbi évtizedben pedig néhány reaktort átmenetileg vagy véglegesen lezártak. 2007-ben az országban 104 reaktor üzemelt, amelyek az ország villamosenergia termelésének 19%-át, a világ összes atomerőművében termelt villamosenergiának pedig 30%-át fedezik. Megjegyezzük, hogy az erőművek túlnyomó többsége a keleti országrészben található.

2001-ben a kormányzat megalkotta a Nemzeti Energiapolitikát, amelyben az atomenergiát az energiaellátás kulcsfontosságú elemeként szerepeltette. Ennek nyomán a szövetségi Energia Hivatal (DOE) 2002-ben elindította az Atomenergia 2010 programot. A tervek szerint 4 reaktort a közeljövőben lezárnak, 100 reaktornak pedig 20 évvel meghosszabbítják az élettartamát. Az energiacégek három évtized után először 2007-ben nyújtottak be ismét engedélyezési kérelmeket három új reaktorra. Az előrejelzések szerint a vállalatok 2009-ig összesen 31 új reaktor létesítését fogják kérelmezni.

Vári Anna

=============================
* A könyv a L’Hamatta kiadó gondozásában jelent meg 2009-ben.
[1] Imatran Voima Oy
[2] Teollisuuden Voima Oy
[3] 2005. évi 781. sz. törvény
[4] Ontario Power Generation Inc.
[5] A két Németország újraegyesítését követően az NDK-ban működő, szovjet technológiával épült reaktorokat biztonságossági megfontolásból leállították.
[6] 2008-ban ennek összege EUR 0.67/kWh volt.