Az éghajlat formálásában kiemelkedő a víz klímakiegyenlítő szerepe, a víz jelenlétének változása a tájban. Szintén nagy jelentőségűek a klímaváltozással kapcsolatba hozható vízrajzi, hidrometeorológiai változások, például a csapadékminimumok és maximumok mennyiségi és időbeli változása. A kiegyenlítő hatás és a szélsőségesség közötti mezsgye keskeny, és mint oly’ sok esetben, ezúttal is érdemes az antropogén hatásfolyamatokat keresni és a valódi – szükségszerűen és végre – a szelíd, tájra épülő megoldásokat megtalálni.
Szentendre-Pomázi-síknak a Kő-hegy lábától a Duna felé elnyúló, a két város közötti szemet gyönyörködtető széles lapályt nevezzük, mely domborzati, vízrajzi és egyéb adottságai révén az Alföldi tájakkal mutat rokonságot és egységet.
A lapály látképe a Kő-hegyről ...
... és a Kő-hegy felé a HÉV-ről.
A „Sík” az 1880-as években végzett lecsapolásokig nádasokkal és nyílt vízfelületekkel tarkított, legmélyebb pontján akár 1,5 – 2 m-es vízborítású, a Duna árterén lévő tó volt, melynek szélein mocsári, lápi, szikes élőhely-foltok (nádasok, sásosok), füzesek, nyarasok voltak, lehettek. Legmélyebb részét ma is Tófenéknek és Tó környéke dűlőnek hívják. Beszédes nevek!
A korábbi rétgazdálkodás (vélhetően legeltetés és halászat) lehetőségei a lecsapolással megváltoztak.
A felszínen és talajban tározott víz árkokkal el lett vezetve a tájból – a város szántóföldekhez jutott. A talajtani és hidrológiai adottságok azonban még így sem tették lehetővé a szántóművelés folytatását, ezért a Sík azóta is nedves, mocsárrétekkel, lápcserjésekkel jellemezhető, legeltetésre is csak az árkolás miatt alkalmas terület.
A tájtörténeti elemzéshez használt archív katonai térképek a következő oldalon láthatók.
A táj átalakítása egyidős az emberiséggel és óriási méreteket öltött mindenhol, a Kárpát-medencében és térségünkben is.
Ezekkel nem csak nyertünk – vesztettünk is. Hiszen:
• megszűntek a korábbi táji adottságokra épülő, ma már inkább rekreációs vonatkozású megélhetési formák;
• számos élőhely és vele együtt az élőviláguk is elpusztult, degradálódott, - hasonlóan az alföldi, síksági tájakhoz szerte a Kárpát-medencében és Európában;
• megszűnt a terület árvízvédelmi jelentősége (gát választja el ezt az öntésterületet, kvázi „puffertározót” a Dunától);
• klímaszabályozó szerepe is lecsökkent, megszűnt.
A Sík az Első Katonai Felmérés térképén (1780-as évek)
A Sík a Második Katonai Felmérés térképén (1840-es évek)
A klímaváltozás egyik oka a táj, ezzel a víz tájban való jelenlétének megváltozása. Az intenzívebb tájhasználat révén – különösen az elmúlt két évszázadban –megszűntek a légkört hűtő nagy kiterjedésű vizes, nedves területek, melyek egyúttal a nagycsapadékok okozta árvizek tározó-területei is voltak. Továbbá az elmúlt évtizedekben a beépítés növekedésével továbbnőtt az ár- és belvíz mentesítések miatt feleslegessé vált víztömeg, egyúttal nőtt az emberi élet és vagyon kockázata is éppen azzal, hogy a hajdani árterek helyén jelentős infrastruktúra kapott teret.
Összességében a saját csapdánkba estünk: a megnövekedő vagy inkább „csak” időben intenzívebben, koncentráltan megjelenő, katasztrófát okozó víztömegek megjelenése antropogén okokra vezethető vissza, önmagában és okozataiban. Mi tettük katasztrófává és zárjuk ki életünkből a vizet!
A sors (?) sajátos fintora, hogy éppen azokat a területeket pusztítottuk leginkább, melyek a táj vízháztartásában legfontosabbak, mind természetes tározóterekként, mind klímakiegyenlítő voltukban (ideértve az erdőket is), és értékelődtek fel, éppen ezért, természetvédelmi szempontból: Az élőhelyek közül különösen a vizes élőhelyek fogyatkoztak meg, degradálódtak leginkább. A tengerek, lápok, mocsarak, tavak, patakok, folyók, de még a lecsapoló árkok is kiemelt fontosságú természeti és nemzeti, nemzetközi jelentőségűvé váltak, így a Sík nagy része is a Nemzeti Ökológiai Hálózathoz és a Natura 2000-hez tartozó terület, számos „naturás” fajjal, élőhellyel, hazai jogszabályok alapján védett és fokozottan védett élőlénnyel.
Szeretnénk, ha ez a táj nem pusztulna tovább („tehermentesítő” út és beépítés fenyegeti), sőt: valódi közösségi célokat is szolgálóan – ide értve a klíma védelem mentén az alkalmazkodás vonatkozásait is – rehabilitálva lenne.
A klíma- és a természetvédelem, abszurdnak tűnő módon az infrastruktúra védelme is így vezethető vissza egy okra és egy megoldásra! (A szükséges műszaki megoldás egyszerű, a vizes élőhelyek regenerálódása nagyon gyors)
A sík, a Tófenék ugyan a dunai vízhozamok befolyásolásában már nem kaphat szerepet, de vízmegtartással javítható az alapvetően száraz, poros városklíma, csökkenthető egy-egy településrész ár- és belvízi veszélyeztetettsége (Szentendrén pl. Pannóniatelep van alvízi helyzetben), új rekreációs területek nyerhetők, mely Szentendre és Pomáz 40.000 lakosa és a közeli, két milliós főváros lakossága szempontjából kiemelkedő jelentőségű. A kiterjedt nádas, gyékényes tó vízi madarak tömegeit és az irántuk érdeklődőket, a sekély pancsolótó a kisgyermekeseket, a horgásztó a pecásokat vonzaná, de lehetne itt lovagolni továbbra is, őshonos állatfajtákat megismerni, kenuzni és tanösvényen barangolni, télen korcsolyázni ....
A terület HÉV-vel, kerékpárral, gyalog jól megközelíthető.
Konkrét elképzeléseinket bővebben, térképekkel és képekkel a 2006-ban készült „A Pomázi-sík (a Szentendre és Pomáz között fekvő Tófenék és Dera-szakasz) ökoturisztikai fejlesztése és rehabilitációja” c. tanulmányban, és 2011. február másodikán (a Vizes élőhelyek világnapján), 17 órakor a Pest Megyei Könyvtárban megrendezésre kerülő c. „A Szentendre-Pomázi-sík, a Tófenék múltja, jelene és jövője” konferencián mutatjuk be.
A Sík természeti értékeit a „Szentendre teremtett világa” című természetfotó-vándorkiállításon tekinthetik meg az érdeklődők, mely 2011. február 1-14. között szintén a Pest Megyei Könyvtárban (Szentendre, Pátriárka u. 7.) tekinthető meg.
Dukay Igor
Vizes élőhelyek védelmével és rehabilitációjával foglalkozó természetvédelmi szakértő, Szentendre
